5 kredit, egy jeles

Vannak itt érdekes megoldások.

Már másfél héttel ezelőtt kaptam egy öt kredites tárgyból jeles osztályzatot, aminek nagyon örültem. Csak éppen azt nem értettem, hogy miért kaptam, mivel a vizsga éppen tegnapra volt ütemezve (annyira azért nem idegesített a dolog). Kis nyomozás után kiderült, hogy nem csak én, hanem tanulócsoportunk minden tagja jelest kapott. Talán a kitüntetett figyelem miatt, vagy azért, mert rendkívül érdeklődően viseltettünk a tárgy iránt, ezt nem lehet tudni. Mindenki informálódni kezdett, hogy akkor most 21-én be kell menni vizsgázni, vagy nem. Így karácsony előtt azért az ember nem szívesen vonatozik, főleg ebben a kedvezőtlen időjárásban, ahogy a MÁV fogalmaz.

Többszöri telefonálás után fény derült arra, hogy bár a tárgy nem vizsgaköteles, oda mégis be kell menni, és beszélgetünk, így mindenki megvédheti a félévközi jegyként kapott ötösét. Remek lesz. Azért a biztonság kedvéért kidolgoztam mindent, mert az ilyen beszélgetések általában nem állnak meg a lehullott hó centimétereinek elemzésénél. Tanultam. Tegnap pedig elindultam a nagy útra.

Enyhén sokkos lettem az állomáson, amikor bemondták, hogy a vonat 80 percet késik – szerencsére ez az ellenkező irányba haladó vonatokra vonatkozott, az enyém pontosan érkezett. Isteni jel ez, mégiscsak mennem kell. Cegléden az átszállás is remekül zajlott, elindult a vonatunk, reméltem, hogy időben megérkezünk. Egyre inkább jó kedvem lett, fűtés is volt a vonaton, szóval mondhatni rendezett körülmények között utaztam. Ahogy közeledtünk a Nyugati felé, jobban és jobban lassult a vonat. Olyannyira, hogy a beérkezés előtt háromszor álltunk meg öt-öt percre és mindenféle vidáman sziszegő szerelvényeket engedtünk ki magunk előtt. Nem fogok beérni… skandáltam magamban, mintha ettől nyugodtabb lettem volna, de nem.

Amikor fél órás késéssel megérkeztünk, rohantam a buszhoz, hogy elérjem. Máskor ez is 10 percenként érkezik, most 15 percig vártam a sikítozó hidegben, de én még a szerencsések közé tartozom: többen 40 perces várakozást emlegettek. Nagy sokára beért a busz, és az addig hatalmasra dagadt várakozó tömeg egy masszaként passzírozódott bele az ajtókon keresztül. Ekkor már késésben voltam, az meg csak nyomta bennem felfelé a pumpát, hogy a Margit-híd felújítása miatt a buszok olyan tízzel haladnak végig rajta, teljesen idegőrlő. A Nap már nyugovófélben volt, amikor a budai oldalra értünk. Itt még egy pár utasborogató fékezés, és megérkeztem a megállóba, ahonnan már csak 5 perc séta volt az iskoláig.

Ekkor csörrent meg a telefonom. Tanulótársam hívott, és közölte, hogy le se szálljak a járműről, amin éppen utazom, mert nem kell bemennünk vizsgázni, mivel tanárunk szerint megvan a félévi jegyünk. Nem is értette, miért utaztunk be…

Az ezt követő 2-3 percre nem nagyon emlékszem. Elborult aggyal szidtam a rendszert, Budán. Igazából azt egyáltalán nem bánom, hogy egy 5 kredites tárgyból ennyi volt a vizsga, ráadásul jelest kaptam, inkább csak az volt némiképpen lelket terhelő, hogy leszálltam a buszról, átmentem az utca túloldalára, megvártam a buszt, és indulhattam hazafelé. Megint utasborogatás, mire visszaértem… döbbenet volt, magam is csodálkozom azon, hogy ép bőrrel megúsztam a kalandot.

A Nyugatiban ekkor már rendkívül rugalmas volt a vonatok indulása. A menetrend, amelyet az Elvirát nem ismerő emberek ezer forintért vásárolhatnak meg a jegypénztárakban, teljesen haszontalannak bizonyult. A kijelzőre kiírták előrelátóan, hogy a kedvezőtlen időjárás miatt a vonatok jelentős késéssel közlekednek, bár ezt egyszerűsítve annyit is kiírhattak volna, hogy majd jön (vagy nem). Mindenki állt a hatalmas kijelző előtt és szuggerálta azt, remélve, hogy most aztán kiíródik az ő vonata. Bármilyen hihetetlen, nekem kiírta, mintegy negyed órányi várakozás után. (Kicsit úgy éreztem magam, mint Steve Martin az L.A. Story című filmben, amikor a kijelző vizuális kapcsolatot létesített vele.)

Így ért véget a kalandom tegnap. Legközelebb valami egészen másról fogok írni nektek.