Dédnagymamám Korpovitja

A minap egy áruházlánc akciós szórólapján olyat láttam, amit már régen: leárazásra került a Korpovit keksz. Erről pedig eszembe jutott egy történet.

Valamikor nagyon régen, amikor még zöldebb volt a fű és testvéreimmel alig látszottunk ki belőle, és amikor még imádtunk egész nap az udvar porában biciklivel egymást elgázolósdit játszani, néha meglátogattuk a dédnagymamámat. Úgy nézett ki a háza, mint amit mesekönyvek lapjain látni: egy dombra épült, volt egy hatalmas fa az udvarán, erre a dombra pedig jól el lehetett látni nagymamáméktól, ahol bizony sok nyarat eltöltöttünk. Ritkán jártunk hozzá, olyannyira, hogy emlékeimben egyetlen alkalom él mindössze. Arra emlékszem, hogy igen serényen próbálkoztunk játszani nála az udvaron, de valahogy nem akadt olyan eszköz, amibe bármit bele tudtunk volna képzelni. Dédnagymamám ekkor hirtelen azt mondta: gyertek be a házba! A régi, öregszagú lakásba csak imitt-amott szűrődött be a fény. Ő a tisztaszobába vezetett bennünket, és egy szekrény mélyéről egy agyonhasznált, régi, kisméretű labdát szedett elő.

– Szerettek laptázni? – kérdezte tőlünk felragyogó szemmel és így, pt-vel, miközben ráncos kezével átnyújtotta a játékot. Mi azt válaszoltuk, hogy szeretünk, bár egyikőnk sem remélt hosszú, labdázással töltött órákat a teniszlabdánál alig nagyobb, rugalmasságát már évek óta elvesztett gömbölyű gumidarabtól.

– Kértek-e kekszet? – kérdezte, hogy oldja az érezhető feszültséget. Jóhogy kértünk. Bennem személy szerint azonnal felcsillant egy kis finom, omlós édesség burkolásának lehetősége. Némiképpen csalódott voltam, amikor téglalap alakú, vékony kekszek kerültek elő, amit addig talán soha nem láttam. „Korpovit” – hirdette a zöld-sárga felirat a csomagoláson. Fejletlen asszociációs készségem nem érezte meg a márkanévben finoman bujkáló korpát, mint összetevőt. Akkor voltam igazán csalódott, amikor a puha, ízetlen kekszbe haraptam. Bár azt állítottuk, hogy a keksz isteni, mégis valahogy egyikőnk sem kért újabb darabot belőle, inkább kimentünk az udvarra laptázni. Dédnagymamám pedig újra elcsomagolta a kekszet.

Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt ez a történet, hogy soha ne felejtsem el a dédnagymamámat. Akárhányszor és akárhol meglátom a Korpovit kekszet, mindig ő jut róla eszembe, ahogy görnyedve nyújtja felém a csomagot és megkínál belőle.