Mintegy varázsütésre

Lelkes olvasóink biztosan emlékeznek még a tegnapi, négy témát körülölelő posztra, illetve annak is az első passzusára, amelyben arról mesélek, hogy betegségem ellenére bementem tanítani. Volt ennek a bejegyzésnek egy zárójeles mondata, mely rányomta a bélyegét a mai napomra:

Most elképzelem, ahogy a Főnök olvassa ezeket a sorokat, és elmorzsolja a szeme sarkában megjelenő könnycseppet, miközben aláírja a fizetési prémium utalásának okmányát.

Az úgy volt, hogy én ma bementem a suliba, és ahogy a tanáriba értem, egy fura papiros várt az asztalomon. Fogalmam nem volt, hogy mi lehet, így megnéztem közelebbről. Gyerekek, most őszinte leszek hozzátok: be kell szarni!

Kattra nagy lesz

Hát most mondd már meg! :-) Mennyire jó fejek!

Elképzelem egyébként, hogy Igazgató olvassa a Naplót. (Hogy munkaidőben, vagy azon kívül, ez történetünk szempontjából lényegtelen.) Elér az ominózus pontra, felröhög, és felhívja az igazgatóhelyettest, figyelj már, nézd már meg mit irkál ez a neten. Igazgatóhelyettes megnézi, ő is felröhög, és kitalálják, hogy valamilyen módon mégiscsak lesz itt okmány és fizetési prémium. És lett.


Egyelőre nem váltottam be: ahogy most haladunk, lesz még idő, amikor erre a százasra is szükségem lehet. Spájzolom. :-) Addig is keresek egy fából készült, jó minőségű keretet az okmánynak, és valami jól látható helyre kifüggesztem. Mert ilyenje másnak nincs.

(Egyébként azt említettem már, hogy jó lenne egy szolgálati laptop, amellyel szülőfalumban, a modernizációtól távol is tudnék ilyen remek bejegyzéseket írni?) — ezt csak így zárójelbe teszem a végére. Egyszer már bejött. :-)