Betűtípusok

Oké, oké, tegnap nem volt turmix; ennek csak egy oka van, hogy az ananászt még előbb megettem, mintsem pisloghatott volna kettőt, így aztán – bár megúszta a bedarálást – azóta már az emésztés bonyolult műveletének lépéseit élvezheti szervezetem rejtettebb zugaiban.

Lássuk, miről lesz ma szó.

Karácsony környékén se tunyulunk el, ideje egy kicsit visszakanyarodni az informatikához, azon belül is érdemes megvizsgálni az operációs rendszerek betűtípusait. Először is, mit nevezünk betűtípusnak? Általánosan elmondható, hogy egy-egy betűtípusba egyedi stílusjegyeket hordozó betűk kerülnek. Nagyon-nagyon kevés kivételtől eltekintve azt mondhatjuk, hogy a típushoz tartozó betűk mindegyikének van egy jellemzője, ami az összes betűre igaz. A betűtípusokat sokféleképpen csoportosíthatjuk, azonban van két csoport, amelyek egyikébe szinte az összes betűtípus besorolható, ez a talpas (franciául: serif), és a talpatlan (sans-serif) betűtípusok. Blogomban az egyes postok címe, illetve a jobb oldali sáv talpatlan betűkkel, a postok tartalma viszont talpas betűkkel íródik. A talpas betű sokkal "klasszikusabb", könyv-szerűbb érzetet kelt, előszeretettel használom folyó szövegek gépelésére, és kellemesebb is olvasni, mint a talpatlan betűket. (Régebben Verdana betűkkel íródot a blog, ezt azonban egy év elteltével, 2007. május 11-én lecseréltem Georgia betűre, azóta is azt alkalmazom.)


Ha valaki Windowst használ, ügyelnie kell arra, hogy ne tömje tele mindenféle betűtípussal a rendszerét. Ennek két oka is van: egyrészt, ha nem szerkesztünk szöveget, vagy nem készítünk gyakran sok betűtípust igénylő, látványos nyomtatványokat, teljesen felesleges. Másrészről az operációs rendszernek induláskor végig kell néznie az összes betűtípust, ami több ezer darabnál meglehetősen lelassítja a rendszer indítási folyamatát, erre pedig épeszű ember nem vágyik. Ugyanúgy, ahogy a használt programokról is elmondható: teljesen felesleges azért több ezret feltelepíteni belőlük, hogy fogyjon a merevlemezen a hely, és széthulljon a rendszer.

Egy betűtípusnak általában véve három stílusát különböztetjük meg: félkövér, dőlt és aláhúzott. Ezeket a stílusokat egymással kombinálhatjuk is, ezt elsősorban a hozzá nem értő, a figyelmet így felhívni akaró nullaforintos szórólapok előállítóiról mondhatjuk el, ők előszeretettel alkalmazzák. Egy magára valamit is adó betűtípus esetében az összes stílust külön fájlban, külön típusként tárolják el, amit az intelligens szövegszerkesztők a rendszer által képesek felismerni, így aztán ha egy ilyen igényesebb betűtípusnál a "félkövér" lehetőségre bökünk, akkor valójában már másik fájlban tárolt betűtípussal dolgozunk, melyből mi mit sem érzékelünk. Sokszor adódik probléma azzal, ha egy betűtípusnak nincs teljeskörű stílus-támogatása, ilyenkor ugyanis a használt szoftver próbál meg szoftveres úton félkövér-, vagy dőlt betűtípust előállítani. Legjobb példa erre talán az általam előszeretettel alkalmazott Garamond betűtípus, melynek hiányosságait egy példán keresztül szemléltetem:


A dőlt Garamond betű, mint látjuk, gyönyörűen kidolgozott. Ezzel szemben ennek félkövér párjáról ez egyáltalán nem mondható el. A rendszer – megfelelő betűtípus híján – annyit csinál, hogy kínjában fogja a félkövér stílust, és azt szoftveresen megdőlti egy kicsikét. Az eredmény szemmel láthatóan csúnya. Azt várnánk el, hogy betűink stílusában teljesen ugyanolyanok lesznek, mint dőlt párjuk, csak éppen vastagabban írva, ennek ellenére egy teljesen más stílust kapunk. Szomorú.

A betűtípusokról röviden ennyit, így karácsony előtt. Ha érdekel a téma, van kapcsolódó post, ahol a betűtípusok alávágásáról írok.