Tanulság

Tegnap egy halom történelem érettségi írásbeli vizsgát kellett szállítmányoznom, csak úgy gyalogosan, rögzítés céljából. A szakadó esőben csak nem viheti az ember a fehér papirost a hóna alá csapva, így arra gondoltam, hogy kerítek egy szatyrot. Ki tudja, hogy miért, iskolánk rendszergazdája került az utamba, akit rögvest meg is kérdeztem, bír-e egy szatyorral. Ő férfiasan rávágta, hogy nem, és olyan mosolyt vágott, ami egyértelműsítette, hogy férfiember szatyrot nem hord magánál. Majd hirtelen módosította válaszát erre: várjá', és hozzáfogott dúrni a kacatok között. Meghajtók és alaplapok repültek szerteszét, ahogy könyékig túrt az alkatrészekben, majd nagy büszkeséggel húzott elő egy gyűrött szatyrot.

– Mi ez má'? – kérdeztem.
– Szatyor! – mondja nekem.

Az előkerült termékről tudni kell, hogy egy valamikor szebb napokat látott, Bolsoj Vodka feliratú, hatalmas műanyag szatyor volt. A cirill nyelvterületen kevésbé járatosak kedvéért természetesen latin betűkkel is szerepelt a felirat (Bolchoj Vodka), kb. ötven méterről is jól olvasható betűmérettel, a szatyi mindkét oldalán. Miközben önfeledten ballagtam az esőben ezzel a szatyorral, hirtelen vigyor ült ki az arcomra. Úgy éreztem magam, mint Lajcsika. Mert valamikor régen, még általános iskolás koromban, rettenetesen menő volt "Hülye vagyok, üssetek!" feliratú cetliket gyártani vignettából, majd ezt csellel, fondorlattal azok iskolaköpenyére (!) ragasztani, akiken vélt vagy valós sérelmeinket akartuk megtorolni a nép által. A tanulóifjúságnak persze több se kellett, ott ütötték a szerencsétlen matricást, ahol csak érték, mire az rá nem jött, hogy bizony azért lepték el a többiek, mint a legyek, mert erre tulajdonképpen fel vannak szólítva. Aztán ott volt a már említett Lajcsika, aki orrból beszélt és őt is mindig mindenki ütötte, a szerencsétlen meg kereste magán a cetlit, de soha nem volt ráragasztva – nos, igen, vannak, akiket üldöz a sors.

Egyik kezemben a vodkás szatyor, másikban alig foszló táskám, így ballagtam az üzlet felé, ahol az az eladó dolgozik, aki hét évig hitte rólam, hogy bunkó vagyok. Állítólag valami régi időpontban, amikor én először jártam itt (van annak már 8 éve is, talán) ő sziá-t köszönt nekem, mire én (nem hallhattam őt) élces hangú Jónapotkívánok-kal replikáztam, így ez benne úgy csapódott le, hogy én vagyok itt a kihaénnem, és innentől kezdve jó napot kívánok-kal fog nekem köszönni. Így is volt, egészen addig, amíg véletlenül le nem tegeztem őt, majd helyesbítettem és rá nem kérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is magázódunk mi, kérlekalássan. Ekkor osztotta meg velem a történetet, persze nem így, hanem mindezt cukormázba forgatva, de tulajdonképpen ez volt a lényege. Nem mondom, hogy egész éjjel hánykolódtam emiatt, de napokig gondolkodtam rajta, mert magam már régebben akartam tegeződni, de úgy gondoltam, hogy nem nekem kellene ezt kezdeményezni, így ez mindig abba is maradt részemről.

Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor hazafelé ballagtam a boltból, vodkás szatyorral, csíkos nejlonszatyorral és alig foszló táskámmal. A szatyorért felszámított 25 Ft tulajdonképpen kétszáz méterre volt elég, a kapuban leszakadt a füle. Mindeközben az eső még mindig esett, szóval jobban belegondolva szánalmasabb látvány voltam, mint Lajcsika.

És hogy mi a tanulság? Mindig hordjatok szatyrot magatoknál, de ha mégsem, akkor úgy kérjetek szatyrot a rendszergazdától, hogy csak piásat tud adni és ne higgyétek, hogy ha jól érthetően és hangosan köszöntök valahol, akkor nem lesztek bunkók. :)