Osztálykirándulás Sástón - 3. nap

Osztálykirándulásunk harmadik napjának reggelén az ébresztő pillanatában mindenki úgy aludt, mint a bunda. Kénytelenek voltunk hát az ajtókon való ütemes kopogtatással ébreszteni a népet, aminek eredményeképpen a szobákban hangos morgás és kaparászás indult meg. Vörös Démon is kinyitotta az ajtót és már éppen mondani akarta, hogy mi ez az idegőrlő kopácsolás, amikor nyájasan közöltem vele, hogy kellemes jó reggelt, elnézést a zörgésért, de elmúlt fél nyolc és ébresztjük a csoportot. "Már ennyi az idő?!" – kérdezte, de választ sem várt, csak becsapta az ajtót. Pár perc múlva ő és Szigor együtt ébresztették a sajátjaikat, ugyanis el voltak kicsikét késve a reggeliről, ami azt is eredményezte, hogy mi is később reggeliztünk. A csapat nagyon nem volt lelkes, alig látszott valakin az élni akarás, de azért hellyel-közzel a két virslit betolta mindenki. (Citromos teával.)

Ezen a napon annyira fáradtak voltunk, hogy az indulásig hátralévő időt mindenki a kempingben akarta tölteni. Így is lett. A szobákat viszonylag hamar átadtuk, bár Dani újfent megfürödve tért vissza a csónakázásból, így aztán nyilván késtünk ezzel is, de nem volt vele probléma. Jani megküzdött egy méhkirálynővel, ment a pókerparti, dübörgött a zene, jól érezték magukat a srácok és a jányok. Végignézhettük, ahogy Démon és Szigor megállás nélkül szidja a másik csapatot, még akkor is, amikor a kempinget elhagyták; szegény srácokra kicsit rájárt a rúd. Dehát aki azt mondja, amikor éjszaka hányás után az eget nézve rátalálnak, hogy a mobilját keresi, így jár. :) Időközben alakult az időjárás is, sötét felhők jöttek és leszakadt az ég. Körülbelül egy órán keresztül hatalmas dörgés-villámlás zajlott, a hegyek között még hangosabbnak tűnt a vihar, mint egyébként. A kempingből tiszta időben remek kilátás nyílt a kalandparkra, viszont most annyira szakadt az eső, hogy semmit se láttunk belőle. Már magam előtt láttam, ahogy bőrig ázva caplatunk keresztül Gyöngyösön a vasútállomásra és ázott kutyaként, megtépázva érünk haza. Ráadásul tegnap este a helyi büfében melegszendvicset rendeltünk ebédre mindenkinek, és már nagyon ott tartott az idő, hogy menni kellett volna a kajáért. Nem volt mit tenni, esernyő a kézbe, én és párom indultunk el a büfébe. Két lépés után csurom víz lett rajtunk minden. Amíg a készülő szendvicsekre várakoztunk, az eső hirtelen – mintha csak egy csapot zártak volna el – elállt. Így visszafelé már két kézzel tudtuk vinni az öt tálcányi, mondhatom, igen finom melegszendvicset. Igaz, hogy negyed órával azelőtt még mindenki azt ecsetelte, hogy mennyire nem éhes, öt perc se telt bele, eltűnt az összes szendvics! :)

Ablakon keresztül vagánykodik

Kisvártatva elindultunk a hazafelé vezető útra. A buszmegállóban elköszöntünk Csapatvezető Zoltántól, majd megérkezett a Mátra Volán járata. Állat volt, úgy mentünk Gyöngyösre, hogy az ajtók megadták magukat és nem lehetett azt becsukni. Ez még a jobb eset, mert ami zárva volt, azt meg kinyitni nem lehetett, így legalább volt esély, hogy kijutunk a buszból. Egy öreg motoros próbált a sofőrnek segítséget nyújtani menet közben a légtelenítéshez, de a busz úgy gondolta, hogy most neki így pont jó, eképpen huzatban utaztunk hát egészen az autóbusz-állomásig. Innen kicsattogtunk a vasútállomásra, ahol két harci kutya fogadott minket. Hirtelen irányt váltottunk, de itt egyébként élő embernek nyoma se volt. Legalább annyira ki volt halva a terep, mint tegnap a pláza. Ilyen ez a Gyöngyös.

Várjuk a csatlakozást

Vámosgyörkről Kál-Kápolna felé haladva a vonaton nagyellenőrzést kaptunk, mindenkinek a diákigazolványát elő kellett kutatnia a cuccai közül és fel kellett azt mutatni. Mert egyébként senkin nem látszott, hogy diák, dehát a szabály az szabály. Gyémánt lapított, mert ő már az utazás elején közölte velem, hogy bár egy dolgot kértem csak: személyi- és diákigazolványt mindenki hozzon magával, ő ezeket bizony otthon hagyta. Mert minek. Nem baj, mondom, pénz legyen nálad, hogy a büntetést ki tudd fizetni. Erre most meg itt a nyakunkban az ellenőrzés. Nem volt feltűnő, hogy mindenki sugdolózik és persze mindenki Gyémántra néz, mintha – nem is tudom – elkezdene a fején egy sziréna villogni, hogy őt kell figyelni, mert neki nincs diákigazolványa, és itt most biztosan meg lesz büntetve. Miután a jegyvizsgáló aláírta a jegyeket, szépen megnézte mindenkinek a diákigazolványát és megállt Gyémántnál. Tárgyaltak valamit, majd amilyen komótos tempóban odafelé lépdelt, ugyanolyan tempóban visszaballagott és közölte velem, hogy bizony itt error van, mert egy diáknak nincs diákigazolványa.

– Nincs e? – kérdeztem érdeklődőn, legártatlanabb tekintetemet elővéve.
– Nincs – mondja ő. – Meg kell büntetnem.
– Nos, hát nincs mentségünk, tegye meg a szükséges lépéseket.
– Az nagyon sok idő – azt mondja.
– Hát, bizony, az idő nagyon szalad – néztem rá sandán. Ilyen értelmesen beszélgettünk.
– Ha induláskor kiderült volna – mondja nekem – akkor lenne idő megírni a büntetést, de így, sajnos, nincs. Remélem, nem haragszik.
– Hát, nem. De azért örülök, hogy ez ilyen sok időbe kerül.
– Gondolom – azt mondja. Ezzel ott is hagyott bennünket.

Hát, lefőttem rendesen eme pár másodperces tárgyalás alatt. Gyémánt meg csak vigyorgott.

Az út hátralévő része már hasonló izgalmaktól mentes volt. A fél csapat végigröhögte az utat, a másik fele aludt. Martin is elaludt, a nyugati napfényben megcsillant a nyála, ahogy az utazótáskára folyt, ám később sokkal érdekesebb fordulatként kiderült, hogy az utazótáska nem is az övé, hanem Anitáé, aki annak rendje és módja szerint a lenyomattal együtt szállt le a vonatról. Hazaérkezvén viszlátot intettünk egymásnak, minden szép volt, minden jó volt – utolsó kirándulásunk volt együtt. Jövőre ekkor már érettségi vizsga lesz. Bár távolinak tűnik, hamarabb eljön, mint gondoljátok. :)