Gizel nénéd és az elkanászodott unoka

Magamkorú öregasszonnak nem itt kéne jártatni a lepcsëssit a vërondán, hanem mënni kéne a templomba zümmögni a többivel illyen verőfénybe, de mëgmondom nekëd, a mai napot elcsalom! Majd mëggyónom kűsűbben. Őszintén beszélëk tënekëd: mán éppen ideje vótt, hogy nyíjjon kifele az idő, mer’ a télbű, a fahordásbú mëg a salakolásbú mán igën elëgem vótt. Alig pislákolt a sparhëltba valami kumnyi, így oszt’ annyi göncöt këllëtt magamra húzgáni, hogy ha a nagy hóba erre tévett vóna ëggy farkas oszt’ mëgëtt vóna, hát ëggy hétig rongyot szart vóna. Nem győztem rëggel fëlfele húzgáni magamra a barhéttot, este mëg lëfele lökdösnyi.

Az onokám, az a nagy ló gyerëk, elkanászkodott. A múttkorába vótt, amikor a nagy hó vótt, mëghíttam a fijamat a telefonon, gyönne el oszt’ dobna el belüle, mer’ itt ragadok. Még a pottyantósra së tuttam kimënni, úgy képzejjed el, mer’ nem bírtam annyira mëgemelni a lábomat, amekkora hó vótt. Na, gyött az is, mëg gyött az onokám is vele, de az persze mëg nem fogta vóna a lapátot. A fijamrú úgy szakatt a víz, mint Fakanalas Fricirű, mikorron nyár dërëkán a vásárba nem tutták mëgálítani a kacagássát, mer’ elkapta a fordúlat ëggy viccné’. Ahogy dobál a fijam, ëccër csak érzëm: ëëë, a zíz csavarja az orromat. Mënëk az ámbitus ajjára, hát látom, hogy szál’ fëlfele a füst. Azt a bëtyár szencség, mondom, tűz van télidőbe, Irgalmas Jézus, mëgsegíjj! Mënëk a tűzfészëkhë, látom az onokám ottan ül a csirkefejcsapkodó tuskón, oszt’ fújja a cigarëtát a vakvilágba.

– A zíz ëgyën el, micsinász? – kérdëztem súgva a gyerëktű. Az mëg úgy mëllepődött, hogy fëlhördűtt, oszt’ mënten fejrefordútt a hóba. Akkor mán kapálódzott, këgyetlen mënekűni akart, de anná jobban beleforgatta magát. Angyalkázzá csak nyugottan, gondoltam magamba’, nagy embër vagy mán, fődig ér a lábod.

 Na akkor ért oda a fijam, oszt’ hozzáfogott engëm okítni, hogy micsinálok. Mondom a gyerëk kezibe hogy mi van, mëgnézëd! Ál a fijam, mint a bornyú, mondom cigarëtázik a gyerëk! Ez ë? – aszongya. Ez, mondom néki, a të szép fijad, aki olyan jó sikerűtt, hogy tovább lëhet lökni mint kűdenyi, nagykorába’ mëg majd nézheti a napot, hogy sajtszínű. Ennyit tuttatok összehozni a lúdgégenyakú hitvesëddel. Ahogy én ott cukkolom fëlfele a fijamat, hogy csak végre hátba verëgetné mán szigorú nevelési célzattal az onokámat a hólapáttal, amaz ëccër csak fëllátott!

– Nagyanyám – aszongya – maga boszorkány!

 Bevallom utólag, itt ëgy csëppet alább hagyott a Gektizál hatássa, oszt’ ollyan ménkű nagy pofont sikerűtt lëkeverni a gyerëknek, hogy még a fijam is elismerőjen csettintëtt. Drámai csúcspont vót ez, lelkëm, igazán szép, visszakézbű, ahogy anyámtú tanúttam, csak ű rajtam gyakorolta. Rögtön el is rítta magát a gyerëk, csak úgy húlott a könnye a nagy majomnak, mondom neki na, jóvanaz, gyere befele a konyhára, nincsen palacsintám, de adok nekëd azé’ belüle.

Nem ez vótt az ëggyetlen próbákozássa néki: hogy a nyáron itt vótt oszt’ kicsit lëesëtt fejjel a fűríszgíprű, ahova fëlcsalta a víre, a kákabélű mënyem valami mézesmázos természetgyógyászho’ járatta ëgyfeszt, hogy tisztújjon a fejibe a képlet. Na, a gyerëk mëg mán annyira hozzája szokott, hogy azokon a napokon is ott vótt nála, amikor nem këllëtt vóna. Egész véletlenség lëhet, hogy ezëk a napok pont a dógozatok, feleléssëk, mëgmérettetéssëk napjával estek ëgybe, a vajákos mëg írta neki a cefnit kitöbre, hogy igazoltan vótt távol. Igënám, csak ëccër gyött a levél a mënyemnek, hogy vóna kedves befáradni az oskollába, oszt’ elsorolni, hogy milyé hiányzott a gyerëk idestova ëggy egész hónapot, ha mindent szépen összeszámollunk. Akkorát nyelt a mënyem (a fijam sorolta), mintha összeátt grízgombócot akart vóna lëkűdeni a torkán, túdod melyiket, amellyik a levesbe a hűtőbe összenyimnyámkodik, oszt’ akkora lëssz, mint ëggy tisztësségës taknyosnokëdli. Na, a nejem szirénázva mënt hazafele, aszongya a fijam még ű is kitakarodott hátra, pegyig minden el vót vígezve.

Hogy a gyerëk mit kapott mëg mit nem az annyátú, azt nem lëhet tudnyi, de az biztos, hogy a gyerëk ëggy përcët nem hiányzott azóta az iskollábú, a vajákosná së járt, de fëltűnően kerűli a mënyem társaságát, húz az apjáho’, mëg nállam is van kedve marannyi. Fëlëttébb gyanús ez énnekëm, mëg is erősítëtte bennem, hogy a mënyem boszorkány, oszt’ egész biztos szëmmel ver. Előkotort valahunnat ëggy macskát is, ami ugyan nem fekete, de rossz rája néznyi, legalább annyira renyhén tud sandítnyi, mint a mënyem énrám, amikor sérűl az érdekje. Rájok së merëm mán a szëmem vetnyi. Ha itten vannak is ebédre, alig várom, hogy mënnyënek Isten hírivel, azonmód kotricolok befele a tisztaszobába imádkozni a mëgváltóho’. Jövő hétën mëg mëghíjjom a plébánost valami csörögefánkra, oszt’ ha mán itt lëssz, csak lëvëszi a rontást a házrul.

Rövidre fogom most, mer’ nemsoká gyön a Zelenákgyerëk meccenyi a csërësznyefát: akkora mán, hogy lëszídűl a harkály a tetejibül, ha lënéz a portára. Gyugok majd a zsebibe pájinkára valót, mingyán mëgtáltosodik. Rosszat në hajjak felületëk, mer’ rátok uszítom a Fánglit. Csókol bennetëket, Gizël