Miért ingyenes a Diffy?

Miért lesz ingyenes egy program? Mi motiválja a fejlesztőt arra, hogy több hónapos vagy éves munkáját teljesen ingyen a köz rendelkezésére adja? Ezen gondolkodtam, sőt, lelkes olvasónk, Mioline is gondolkodott ezen. Ő eképpen fogalmazott blogunk kommentjei között:

Halkan megjegyzem: ezt akár kereskedelmi forgalomba is lehetett volna hozni, tényleg nagyon jó minőség! :-)

Hát, igazán köszönjük. De továbbhaladva mai blogposztunk vezérfonalán: magam is elgondolkodtam azon, hogy kereskedelmi szoftvert kellene csinálni a Diffy 2-ből, aztán valahogy mégis meggondoltam magam. Ez némiképpen kishitűségemnek is köszönhető. Belegondoltam ugyanis, hogy rengeteg szoftverfejlesztő fejleszt rengeteg féle játékot, és hát meg kell mondani, a Diffy azért nem üti meg korunk elvárásainak szintjét, már ami egy szoftver megjelenését illeti. A Delphi 7 beépített komponensein megint nem sikerült túlmennem, így nincsenek benne látványos effektek vagy vérlázítóan izgalmas futamok. Megmaradt kis idegesítő, de valahogy a játékosokat mégiscsak a továbbhaladásra inspiráló játéknak. Ez volt az egyik ok, nem számítottam nagy érdeklődésre.

A másik ok a kellő védelmi rendszer kifejlesztése: milliós költségvetésű játékokat törnek fel 10 másodperc alatt, és bár nem hiszem, hogy krekkercsapatok versengtek volna azért, hogy ki készít először keygent a Diffyhez, vagy ki töri fel először a beépített brutális védelmi rendszert, mégsem láttam értelmét védelemmel ellátni a játékot. Védelem nélkül pedig aligha lehetett volna bármennyit is keresni vele: ha a magyar valamit ingyen is megkap, nem fog fizetni érte.

A harmadik ok az volt, hogy ismerem magamat, és szívmelengető, amikor egy számomra kedves játékot vagy hasznos programot teljesen ingyen megkapok. Letöltöm, enyém, eltehetem ahova akarom, annyiszor és oda telepítem teljesen legálisan, ahova csak kedvem tartja. Úgy gondolom, hogy kellő időt biztosítottam saját magam számára ahhoz, hogy ez a program elkészüljön, és már az első pályák legyártásakor is biztos voltam benne, hogy én ezzel a játékkal csak némi elismerést fogok keresni, forintot nem. És ez így is van jól, a játékkal bárki kedvére múlathatja az idejét, teljesen ingyen. Töltsétek le és játsszatok vele sokat, ez nekem nagyon sokat ér. Talán többet is, mint bármilyen forint.

Elkészült a Diffy 2!

Kedves olvasók!

Nem írtam már vagy három napja. Ez azért van, mert egyrészt elővett valami kórság, és orrdugulás-köhögés környékezett meg, ami kihatott az egész hétvégémre. (Persze hétfőre, mire dolgozni kell menni, semmi bajom nem lesz.) Azonban még ez sem szabhatott gátat annak, hogy végre-valahára finisébe érkezzen a Diffy 2 fejlesztése! Képek és hangok sűrűjén keresztül evickéltem, programot módosítottam és teszteltem. Ez utóbbiba még az én életemnek párja is besegített, és bizony neki köszönhetitek például azt, hogy a program feltelepítése után az asztalon megjelenő ikonra kattintva nem egy méteres hibaablak jelenik meg egy ordenáré nagy dübbenés kíséretében, hanem maga a program indul el fülbemászó dallamával.

Elkészült hát a Diffy 2.

Azt hiszem bátran mondhatom, hogy életem legnagyobb volumenű szoftverfejlesztését hajtottam végre: két és fél hónapon keresztül végzett folyamatos multimédia-állomány gyártás, programtesztelés és hibajavítás után végre azt mondhatom, hogy egy (talán) hibamentes programot sikerült a nagyérdemű elé tárni. Immáron letölthető a játék hivatalos honlapjáról, tessék csak tessék, rajta, csak rajta!

Jó játékot kívánunk az egész szerkesztőség nevében! A játékkal kapcsolatos kérdéseket, észrevételeket pedig ide várjuk, kommentben. Játsszatok sokat, legyetek kitartóak!

• A Diffy 2 honlapja
  

Holnap képzés!

Holnap megint elutazom a korai vonattal Nemzetünk Fővárosába, hogy újabb ismeretanyaggal legyek gazdagabb. Továbbképződök Szakmódszertan valamint Didaktika és oktatásszervezés témakörökben. Jelen pillanatban olyan lelkiállapotban vagyok, amely nem teszi lehetővé, hogy legalább csak sekélyesen feltárjam magam előtt ezen ismeretanyagok mibenlétét, így hagyom magam sodratni az ismeretlennel. Úgy is mondhatnám: hagyom, hogy holnap engem ezek a tárgyak meglepjenek.

Nem vagyok egyébként passzív, érdeklődöm az oktatás iránt. Többek között napokig nyomoztam a Pszichológia és személyiségfejlesztés tantárgy egyik kötelező irodalma után. Meglett a könyv. Az, hogy négy kilót nyom nem annyira visszariasztó, mint az, hogy 640, közel A4-es méretű oldalt voltak képesek teleszerkeszteni a szerkesztői. Tízes méretű betűvel. Szerencsére ebből csak olyan 400 oldalnyi a kötelezően megismerendő anyag, így holnap a vonaton oda-vissza annyira fogok fejlődni, hogy talán nincs is az a jelző, amivel azt én itt most széles e világ elé tárhatnám.

A képzések maguk egyébként jó hangulatban zajlanak. Kellő odafigyelést tanúsítok, jegyzetelek gép módjára. Ez utóbbi tárgykörben merült fel bennem az igény egy netbookra: egy kicsi, hosszú üzemidővel rendelkező gépezetre, aminek segítségével a jegyzetelést egyszerűsíthetném. Egyelőre azonban marad a hatalmas, fekete, súlyát tekintve emberölésre kiválóan alkalmas jegyzetfüzetem, amivel a folyosón mászkálva szerintem bárki elhiszi rólam, hogy birtokában vagyok annak a tudásnak, amit azok a duplán spirálozott lapok rejtenek. Pedig egyelőre még nem, inkább majd vizsgaidőszak közeledtével olvasom rongyosra azokat a szép, színesre festett szélű oldalakat.

Hát eképpen vagyunk mi: én és az oktatás. Az életem részévé vált és (egyelőre csak) a pénteki napjaimat is rááldozom. Él bennem a remény, hogy a vizsgákon is sikeresen átslisszanok... Decemberben és januárban drukkoljatok, haverek.

Párosnapos életjel

Úgy fest, hogy mostanában a páros napokon írok blogot, bár ebben semmi szándékosság nincs, egyszerűen csak így dobja be a gép.

Ma orvosi alkalmassági vizsgálaton voltam, ahol számtalan varázsos vizsgálatot követően rögvest kiderítették, hogy alkalmas vagyok a tanári pályára – legalábbis testiekben. Némi susmus ugyan jelentkezik a laboreredményeimben, kaptam is pár csillagot, de meg lettem nyugtatva, hogy ez mind csak numerikus eltérés, izgalomra valójában semmi ok. (Azt nem tudom, hogy annak idején, amikor matekból 23 helyett gyökkettő jött ki, ott miért nem volt jó ez magyarázatként.) Maga a vizsgálat egyébként mind az öt percével igazán megmosolyogtató volt, de legalább ezen is túl vagyok.

Sodródom nap mint nap a közoktatási rendszer által rám rótt feladatok sűrű mocsarában, már most azért jobb vagyok a szeren, mint a múlt héten. A teendőlistámról is sikerült pár dolgot lehúznom, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy pár dolgot meg fel is írtam én oda. Lassan be kellene vezetnem a névsorokat a saját kis házi nyilvántartásomba, de erre meg a hétvégét találom a legalkalmasabbnak, így most nem foglalkozom vele.

Kevésbé meséltem viszont arról, hogy haladok ám előre a mesterképzés rögös útjain. Jópár előadáson túl vagyok, hallgattam ilyet is meg olyat is, végeztem korán és késő este, szóval akár azt is mondhatnám, hogy rutinos főiskolás vagyok – újra. A szokásos év eleji kavarások itt is megvannak, de most már úgy néz ki, hogy mindenkinek sikerül beilleszkedni a rendszerbe. Nekem is. Kicsit furcsának találom saját magam, ahogy ülök és előadást hallgatok, mert pontosan az ellenkezője van megszokva, de azért az agyzsibbadáson túlmenően azt hiszem problémamentesen vettem az eddigi akadályokat. Jegyzetelek mint egy állat, nem tudom mikor írtam utoljára kézzel ennyit. Később majd még meglátjuk, hogy hogyan alakulnak a dolgok. (Pl. vizsgaidőszak.) Erről majd külön mesélek.

A Diffyre várakozóknak írom, hogy a szeptember végi megjelenés tarthatónak látszik, a hivatalos honlapon nyomon követhető a fejlesztés ígéretes üteme.

Legközelebb valami egészen más jön!

Amit sejtettünk, de soha nem mertük megkérdezni

Tanulságos félperces videó, főként gyermekkel már rendelkezőknek.

Azért, valljuk be, valahol mindannyian sejtettük már ezt. :-)

Kicsi a vonaton

Emlékszem, hogy én viszonylag sokáig nem utaztam vonattal. Talán valamiféle iskolai kirándulás lehetett amikor először hallottam a kerekeket csattogni magam alatt, de bőven 10 éves kor felett voltam már. Nos, szerencsésebb földrajzi elhelyezkedésű településeken vannak, akiket előbb csap meg a mozdony füstje. Itt van például ez a kislány, aki ma utazott velem egy kocsiban 20 kilométert. Én továbbképződni robogtam, ő pedig szétnézni megyeszékhelyünkön. De addig is amíg utazott, elbűvölte a táj, és legalább negyed órán keresztül az alábbi helyzetben pózolt:


Hát nem aranyos? :-) Közben állandóan kérdezte, hátra sem fordulva: anya láttad? anya láttad? Anya pedig látta, hát persze, hogy látta.

Tea és kávé

Rossz útra tértem. Valamikor nem is olyan régen a Wulffmorgenthaler legtöbbször kacagtató képregényei között láttam az alábbi, igazán találó alkotást. Talán nem veszitek rossz néven, hogy lefordítottam a szöveget:

Kattintásra nagy méretben is látható

Az igazság az, hogy én eddig az első csoportba tartoztam. (Kedvesem pedig a másodikba. :-)) Mindenféle teafüveket vettem, kipróbáltam egész sok félét, sőt, még teafőzőt is vásároltam egy hűvös októberi estén, hogy minél jobban ki tudjam főzni a filterekben rejlő aromát, szagolgattam a főzés közben keletkező gőzöket, és ezt mind a mai napig imádom. De a nyáron valami megváltozott.

Kezdem ott, hogy a tea mellett a cappuccinot igazán szerettem. Mind a mai napig szeretem. Egy alkalommal azonban erősebbet sikerült belőle vásárolnom, mint előtte, és tetszett, hogy a markáns kávéíz felülkerekedik a cukros-szirupos-tejporos masszán, és onnantól kezdve valamiféle rejtett rajongás kezdett kialakulni a kávé iránt.

Aztán egy napon nem találtam rendezett kamránkban a kedvemre való instant port, és kipróbáltam egy 3-az-egyben-jellegű instant kávékészítményt. Jobb, mint a semmi, gondoltam, majdnem olyan, mint a cappuccino, sokat nem veszíthetek vele. Elszürcsöltem, de nem fogott meg igazán. Ízlett, de valahogy nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de egyszer újra kipróbáltam. (Tisztára, mint a drog!) Akkor már sokkal jobban itatta magát, olyannyira, hogy a múlt hónapban vásároltunk egy negyvenes kiszerelést az alábbi termékből:


Ez egész jól bejött, nagyon ott van a szeren. Igaz, hogy a por és a forró víz keveredésekor kissé sós illat lengi körül az egész italt, de megborítva tejszínhabbal, ahogyan igazán finom tud lenni, lenyűgöző életérzést kölcsönöz fogyasztójának. Erre is jellemző, hogy a kávéíz nincs elnyomva minden tejszerű dologgal, a kávé igazán kávé, még az adalékok ellenére is.

Aztán akciós volt most a hónap elején ez:



Mindjárt vásárolni kellett 2 csomaggal, hogy tartson valameddig. Most ott tartok, hogy a nap folyamán akármikor be tudnék dobni belőle egy bögrével, és csak fejlett, ám felborítható önkontrollomnak köszönhető, hogy mindezt mégsem teszem. Most éjszaka negyed 11 van, de ha elém tennének egy gőzölgő, habos Nescafét, minden további nélkül bevágnám.

És hogy mi lesz a teákkal? Nos, nem hiszem, hogy hűtlen maradtam volna, hiszen mindemellett abból is fogyasztok, de ahhoz nekem már őszi és téli idő kell, hogy végképp elkötelezzem magam. Nincs is annál jobb, mint a szakadó hóesésből betérni a meleg lakásba, lefőzni egy jó adag forró teát, és szürcsölés közben megnézni egy jó filmet. :-)

Szavazzatok, bajtársak:



Egészségünkre!

A modern világ minden szépsége

Hétfő van, és ma tengelyes csacsiként mentem ide-oda. Most pedig a saját magam által meghatározott rend szerint 20 percem van blogolni egy jót.

Mindenképpen el szeretném mondani, hogy mostanában újra felfedezzük háztartásunkban a videótelefonálás előnyeit. Azért jó, ha családtagjaink sorban köttetik befelé a netet, mert így legalább élőszóban (és képben) oszthatjuk meg egymással örömeinket, bánatainkat. Eleinte nem tudtam pontosan, melyik lesz az a platform, ahol információt cserélhetünk (egészen konkrétan a Skype és az MSN között volt itt dilemma), aztán most úgy néz ki, hogy az MSN valahogy közismertebb, vagy inkább használhatóbb a mindennapokban. Sajnos manapság sincs több időm MSN-t használni, mint régebben, így aztán csak ritkán kerül sor egy-egy eszmecserére, azok viszont rendkívül szórakoztatóak.

Az informatikus így újra felfedezi az internet kínálta lehetőségeket.

Ellepnek időközben a cetlik: mindenféle teendőimet újabb és újabb cetlire írom fel, mert már nem elég az asztalon árválkodó jegyzetfüzet. Rózsaszín és fehér színű cetlik váltogatják egymást, és attól függően, hogy hova telefonálok, vagy milyen ügyet intézek, előkerülnek ezek a kis papirosok. Aztán meg általában kidobom őket. Van úgy, hogy csoportosan. Próbálnak ellepni, de én meg próbálok ellenállni.

Történelmi pillanat, és csak a jegyzőkönyv számára írom ide, hogy ma volt a kezemben életemben először 1 terabájtos merevlemez. Éppen ma tartottam parázs kiselőadást arról, hogy hamarosan az SSD-k halálra ítélik a vincsesztereket, ennek ellenére mégis felemelő érzés volt ennyi bájtot a markomban tartani. :-)

A blogger ma ennyit mond, életjelként. Tartalmasabb témákra most nincs idő. Remélem, a helyzet előbb-utóbb megváltozik.

Egy PC újjászületése

Képzeld el, hogy anyátlanul sínylődsz hat évet egy szobában, ahol sokan vannak akik hasonlítanak hozzád. Bárki, aki kapcsolatba kerül veled, csak azért teszi, mert kötelező neki, és semmiképpen sem azért, mert szeretne téged. Sőt, vannak olyanok, akik egyenesen gyűlölnek. Te érzések nélkül dolgozol, napi 8 órát legalább, de van úgy, hogy egész hétvégén, megállás nélkül melóznod kell. Még ha nem is kell megszakítanod magad, nem pihenhetsz: monoton és zakatoló dolgod vég nélkül ébren tart, hogy a következő héten újrakezdd az egészet.

Ilyen egy, a közoktatásban használt számítógéptermi PC élete, dióhéjban.

Kapva kaptam az alkalmon, amikor a megsemmisítésre váró koros darabokból jutányos áron lehetett örökbe fogadni példányokat. Az elsők között voltam, akik jelentkeztek a készülékért, hiszen nekem már a lehetőség említésekor felsejlett, hogy ugyan hajlott korú darab egy ilyen hatéves számítógép, mégis, arra a célra, amire használni akarom, tökéletes lehet. Jó ideje tervezem ugyanis, hogy egy halk, alacsony fogyasztású, nem túl erőforrásigényes számítógépet állítok be a jelenleg használt DVD-lejátszó helyett az otthoni mozirendszerbe, és arról fogom a jobbnál jobb műsorokat megtekinteni.

Az elhatározást tett követte. A gépet hazacipeltem, kitisztítottam mind hardveresen (por), mind pedig szoftveresen, és egy tiszta oprendszer-telepítést, valamint egy izgalmas driver-vadászatot követően otthonunk igazán közkedvelt sztárja lett az immáron újjászületett mozi-PC. És ő ennek örül, úgy veszem észre. :-)

A Mozigép

Voltak megoldandó problémák. Sajnos nem rendelkezem vezeték nélküli internet megoldással a lakáson belül, így fizikailag kellett megoldani, hogy az UTP-kábel átjusson a szomszéd szobából a falon. Ezt először egy teljesen mezei fúrószárral próbáltam megoldani, majd rájöttem, hogy nekem acélból készült hosszú falátfúró fúrószárra van szükségem, amelyet 300 pénzért szereztem be a közeli vas-műszaki elárusítóhelyen. A 8-as átmérő kevésnek bizonyult, így aztán 3 db 8 milliméteres lyuk összedolgozásával született meg az esztétikailag elégtelen osztályzatot érdemlő, ám praktikumát tekintve jelesre vizsgázó megoldás.

Ahogyan áttör az adat. Nem szép, de a szekrény mögött úgysem látszik :-)

Külön figyelmet érdemel, hogy PC-nk sajnos nem rendelkezik vezeték nélküli kontrollerekkel sem, így aztán a madzagos egér és billentyűzet szépen helyett kapott a számítógép mellett elhelyezkedő, az utóbbi időben parkolópályára tett DVD-lejátszó környékén.

Mint egy régi konzolgép

A vezérlők vezeték nélküli voltát tekintve igen hamar felmerült az igény arra, hogy a rendszert valamilyen módon távirányítsuk. Igen kellemetlen volt a billentyűzethez ugrálni minden visszatekerés vagy szünet miatt. Eleinte vezeték nélküli billentyűzetben gondolkodtam, ami beépített touchpadet vagy trackballt tartalmaz, de ilyet nem kaptam. Annál inkább egy jó tippet, amelyből meg is született a megoldás: szerezzünk be egy USB-s Bluetooth-pöcköt, majd használjuk jó minőségű Sony Ericsson telefonkészülékünk Távvezérlés üzemmódját. Intelligens médialejátszó szoftvert választva (nálam a GomPlayer-re esett a választás) a MediaPlayer távirányító funkció tökéletesen működött minden alapvető lejátszási műveletet tekintve. Nagyon zsír, ráadásul nem kell még egy plusz távirányítót beszerezni.

Hála a mérnöki csodának, televíziókészülékünk (vagy ahogyan a szakkatalógusok hívják: megjelenítőnk) rendelkezik D-SUB monitor-bemenettel. Már csak egy kábelre volt szükség, hogy a képet megfelelő módon eljuttassuk a készülékbe.

Az euro scart csatlakozó mellett szépen
megfér a zavarszűrős D-SUB csatlakozó

A hang kiviteléhez pedig nincs is jobb megoldás, mint egy 2.1-es sztereó rendszer, mely fergeteges hangjával eddig is hivatott volt az otthoni moziélményt megalapozni. Sajnos az alaplapra integrált hangkártya hangképzése némiképpen lapos, és nincs olyan hangszíne, mint pl. a DVD-nek, egy olcsóbb, jobb minőségű kártyával azt hiszem drasztikus hangminőség-javulás érhető el. (Ezt még megfontolás tárgyává teszem és előbányászom a szekrény mélyében megbúvó PCI SB 128 hangkártyát, amint időm lesz rá.)

A mozirendszer. A fehér DVD-olvasó megbocsájthatatlan,
de egyelőre az marad. (Legalább halk.)

Hogyan készítsünk tehát moziPC-t, óccsón?

Hozzávalók:

• 1 darab 1,7 GHz-es Pentium 4 Celeron processzorral ellátott, 20 GB-os merevlemezzel és 256 MB memóriával szerelt gép, kibuherált Geforce MX 440-SE videokártyával, 10.000 Ft
• Pár méter jó minőségű UTP-kábel, 1.250 Ft
• Egy D-SUB monitorkábel, 1.750 Ft
• Bluetooth dongle, 1.500 Ft
• Acél falfúrószár, 300 Ft
  

Összesen: 14.800 Ft

Egészségünkre!

Hogy hová tűntem?

Az utóbbi időben csak pislogok. Most például úgy telt el egy hét, hogy nem vettem észre. Egészen egyszerűen valahogy sodor az ár, és nem tudok napirendre térni a rengeteg tennivaló és dolog között. Mintha csak szaladnék saját magam mögött, és nem érném utol magam. Soha ennyire még nem éreztem, hogy szét kellene szakadnom legalább öt felé, és mind az öt részemnek megállás nélkül intézkednie, tennie és vennie kellene.

Ebben a nagy rohanásban azért van időm arra, hogy ezt-azt összeszedjek bloganyagnak. Itt van például rögtön a tehén, aki (emlékszik még valaki?) kaktuszok között rágta a piros virágot a kockasajt csomagolásán. Pusztán évek kérdése volt, és valamit megneszelhetett valaki, aki látott már bocit természetes környezetében, mert lecserélték az alsó, kaktuszos réteget valami semleges-mezőszerűre, ímhol:

Minőségért bocs, olcsó fixfókuszos rohadt világban élünk.

Közben – vigyázzál! – beaktiválták az új netemet. Panaszkodtam már arról is itt a blogon, hogy bedűtöttük a nagy zsét az Enternetnek, oszt' majd még csak ezután jön a szpíd, de láss csodát, tegnap már bemértem a tutit, ímhol:

10 megabites netem van, haverek!

Csakhogy ne higgyük, hogy minden fenékig möszijő thájjfell, látni kell, hogy a letöltési sebesség jelen pillanatban közel huszonegyszerese a feltöltési sebességnek, ami meglehetősen aránytalan, de hát mindannyian tudjuk miért van ez, csak éppen nem mondjuk.

– Elkezdődtek megint a téli cuccok, zoknik mosásai. Hosszú gatyák korszaka... – mondja kedvesem elmerengve, ahogy éppen kiszedi a mosott ruhákat a mosógépből. Ez is egyre inkább idegesít, hogy reggel lefagyok, délutánra meg olyan meleg van, hogy elkorhad bennem minden, mire véget ér az okítás. Jönnek egyre inkább az őszi napok. Jelenleg is nehezemre esik elhinni, amikor még 6.50-kor kóválygok a lakásban, hogy én egy óra múlva elkezdek embereket oktatni az informatika míves tudományára, de ahogy jön a tél és a hideg reggelek, ez még inkább hihetetlennek fog tűnni számomra.

A Diffy 2 fejlesztése gyakorlatilag áll most: várok egy olyan napra, amikor nem kell másnapra készülni semmiből, semmivel és végre átadhatom magam az alkotás örömének. Kitartás, Diffy 2 lesz, egyelőre még úgy néz ki, hogy szeptember végén... a többit majd később meglátjuk.

Vizsla eladó!

Aki esetleg beleszerelmesedett a tegnap bemutatott kisvizslákba, és mindenképpen magáénak szeretne egyet tudni, feltétlenül hívja a 06-20-376-8078-as forródrótot, és foglaljon le magának egyet. (Kettőt.) A készlet véges, az árak pedig kedvezőek, tessenek gyorsnak lenni és telefonálni, még mielőtt széthordják az összes ebet a népek.

Köszönjük.

Hétvége tíz kutyával

Vasárnap estére egy könnyed, késő-nyáresti képes összeállítást tartogatok nektek.

Hétvégén egy nagyon kedves barátom és felesége látott bennünket vendégül. Az ő gyönyörű vizslakislányuk öt hete kilenc csodaszép kis vizslának adott életet. Az eltelt hetek alatt egyre csak erősödtek a kicsik, most jutottak el arra a pontra, hogy kilencen tízfelé mászkálnak. Rendkívül aranyosak ezek a kutyák! Persze kis esetlenek még és részeg módjára támolyogtak, mi pedig nem győztük szegényeket kiröhögni. (Pár hónap múlva, amikor majd lapostányérnyi méretű mancsukkal felborítanak mindenkit, biztosan nem lesz röhögés.) Álljon itt egy rövid összeállítás a fenemód imádnivaló, de jellegükből fakadóan izgő-mozgó kutyusokról.

Családi fotó


Valahol fényképeznek, és én nem vagyok ott?

Van valami a mancsomban, de nem mutatom meg! :)


Lefety


Egy kis szieszta, ebéd után


Körbejárom a birtokot, és megmorgom a betolakodókat!


– Az egy láb! Megtámadjuk?
– Jóhogy!


A levelek között elbújhatott valami...

Azokat az ebeket, akik nem tudták, hogy éhesek, manuálisan kellett az etető felé terelni, és ha a terelés nem sikerült, akkor egész egyszerűen áthelyeztük őket, földrajzilag.

Áthelyezés folyamatban

Nagyon jó hétvége volt, köszönjük! Reméljük, hamarosan újra találkozunk! ;-)

Beiratkoztam!

Nagy nap volt a mai, pajtások!

Amikor még aludt az egész város, és csak pár kamion robogott át a négyes számú főközlekedési út soha nem pihenő aszfaltrétegén, mi már róttuk az utcákat, és a vasútállomás felé haladtunk. Mindeközben azon gondolkodtam, hogy hajnali háromkor kelni azért, hogy reggel nyolcra beérjek a leendő iskolámba, hát nem kicsit gáz. De mit van mit tenni, az adminisztráció szigorú rendje megköveteli a pontos érkezést. A Nyugati pályaudvarra történő vonatozás javarészét átaludtam, köszönhető ez annak, hogy pokoli éjszakán voltam túl: alig aludtam pár órát. Aludhattam volna, de valami megmagyarázhatatlan kín gyötört engem, ami csak most, az esti órákban kezd már csendesedni kissé.

Így, félig betegen és rendkívül elgyötörten érkeztem meg nemzetünk fővárosába. A rendkívül impozáns Nyugati pályaudvar pezsgő életű aluljáróján átverekedve magunkat elindultunk a városba bele. Egy busszal mentünk 7 megállót. Lehetett volna másképpen is, mert ha hiszek a BKV webes útvonaltervező alkalmazásának, akkor ugyan megspórolhattam volna 400 méter sétát, viszont vehettem volna helyette plusz három vonaljegyet, darabját 300 forintért, merthogy ennyiért mérik manapság ezeket a kis narancsszínű fecniket. Így, hogy spóroltunk, csupán ezerkétszázat csettintettünk el erre a célra, tisztelettel. Ellenőrrel persze nem találkoztunk se oda, se vissza, így ezt a pénzt is költhettük volna másra, de legalább becsületesek voltunk, és nem kellett stresszelni az úton.

Az iskolaépület megtalálásával nem volt probléma, hamar megleltük a helyet, be is léptünk, és ultramodern belső tér fogadott bennünket, el is ámultunk egy pillanatra.


Hamarosan az is kiderült, hogy melyik előadóban fogunk beiratkozni, így aztán minden leendő mérnök és mérnök-tanár (mint én) betódult oda. Maga a beiratkozási procedúra kb. 2 percet vett igénybe, viszont a lebilincselő tájékoztatók, köszöntők, üdvözlők, előadások stb. három órásra nyújtották ezt az egész miskulanciát. Érdekes módon rendkívül gyorsan eltelt az idő. (Nem úgy az én életem egyetlen párjának, aki a előcsarnokban történő várakozással töltötte el az időt.) Van egy sejtésem, hogy lesznek olyan előadások, ahol mindez nem így fog történni, és alig várom, hogy vége legyen.

Nem töltöttünk több időt Pesten (Budán), mint amennyit szükséges volt: indultunk haza, amint végeztem a procedúrával. A Nyugatiban megvárt bennünket a vonat, amit kétséges volt, hogy elérünk, de aztán a sors útjai mégiscsak úgy kanyarodtak, hogy még helyünk is lett a járaton. Hazafelé megint csak megpisszentem, állítólag hosszabb ideig tátott szájjal is aludtam, ami megint csak nem kicsit gáz.

Alszik a gyerek

Lényeg a lényeg: beiratkoztam. Hivatalosan mától a BMF hallgatója vagyok, remélhetőleg két évig, és nem tovább. Ezentúl péntekenként és sokszor szombatonként is előadásokat hallgatok, remélem, jobban fogom bírni, mint amennyire most erőt érzek magamban mindehhez. De kitartok a végsőkig.

182-1=181

Egyszáznyolcvankettő tanítási nap. Ennyi jut erre a tanévre, és ebből egyet már le is tudtunk. Elindult a 2009/2010-es tanév, az okítás pedig komoly és kegyelmet nem ismerő módon zajlott ma az intézményben. Elég volt vázolni, hogy mi lesz az idei program, az osztályok máris összerogytak ezen teher súlya alatt. Előre. Mindent összevetve meg vagyok elégedve, mert – mondhatni – zökkenőmentesen lement ez az első nap, pedig ez ugye teljes mértékben kész káosz szokott lenni: adminisztráció ezerrel, mindenkinek mindenféle nyűgjét kell ügyintézni. Most azonban valahogy elmaradt a nagy része, és viszonylag gyorsan be tudtam fejezni mindent, amit szerettem volna.

Siettem is haza, ugyanis most nehéz napok várnak rám, ennek ellenére a Diffy-fejlesztést egyre inkább nyomni kell, hogy piacképes termék szülessen itt heteken belül. Sajnos augusztus végét lecsúsztam, így most szeptember vége van megjelölve megjelenési dátumként. Remélem, hogy minden a terv szerint alakul. A játék egyébként jó ütemben készül: a szoftver teljes(nek tűnik), mellette pedig 95 pálya és 74 pályazene van kész, szóval látszik az alagút vége. Azonban még igényel némi időt a kidolgozás. (Azt, hogy hol tartunk, nyomon lehet követni a Diffy 2 honlapján.) Ma délutánra is be van tervezve egy muzsika, amelyet egy pohár kávéhoz kell írnom, pontosabban egy azt ábrázoló képhez. Remélem, összejönnek a hangok úgy, ahogyan én gondolom, és így legalább egy kicsit elégedettebb leszek a napommal.



Az éjszakák és a reggelek egyre hűvösebbek, a fákon elsárgulnak a levelek, egyre több teher nyomja a vállunkat, de nem keseredünk el: haladunk előre a számunkra kijelölt úton.