Gizel nénéd és az elöljáróság

Hát, körbe këllëtt nézzek a faluba’, mer régën vótam odafënt, oszt’ mëg këll állapíccsam, hogy a mi falunk elöljárósága valójába’ ëggy moslék garnitúra. Azt nem tuggyák elintézni mán mijóta, hogy énnállam a kidűtt kerítísoszlopot valahogy mëgtámogatnák kicsidég. A Zëlënák-gyerëk ugyan monta, hogy szójjak neki, ha nyűgöm vóna, de a múttkori affér után hát én nem merëk vele mutatkoznyi. Mëg mongya a Zelenákné, hogy valami Caffung, vagy milyen gyóccërt szëd, oszt’ attú belassúl nagyon, olyan lëssz, mint az alsó malomkű. Tudod, ollyan szuttyogós.

A plébánosunk nekiindútt a fogyásnak: régebben ollyan vót, mint egy keverített kád, most meg ollyan vékony, mint az onokám szélforgójának a páccikája, mëg së lëhet ismernyi. Aszongya, hogy most ű Isten szeretetivel mëg a napfénnyel táplákozik, de rágyöhetne, hogy nem mëgy, mer’ igëncsak gebe. De igyebkint rëttenetësen nyugott, mer’ aszongya, hogy hamarosan mëgtér a mindënhatóho’. Montam neki, illyet në mongyon, hát millyen jó gyött annak idejin is, mikor a Tërkát magáho’ szólította a mi urunk, Jézus Krisztus, csak úgy gyött, mëg az a málészájú ministránsgyerëk is, na… az is kis takonyvirág, de azé’ feladatát ellássa. Csak nem ëteti a papot.

Ëgyedű a pógármestër ollyan, mint amilyen vót. Ollyan, mint egy vízibornyú, apja után örökölte az alkattyát, ráadásul ollyan idétlen a szentëm, hogy romlásba viszi a falut, az szentigaz. Mútt nyáron hogy csinátták az utakat, sëmmi péz nem maratt a kincstárba, aszongyák, de most mán tán helyre gyött vóna mindën, csak bëgyött a válság, oszt’ most valahova megint elgurúttak a forintok. Na, van annak két fija, gyönyörűszép szőrös kankölyök mind a kettő, úgy tudnak vonyítni az uccán, mint akiket karikáznak. Múttkor az ábécébe tanákoztam az annyukkal, na, az meg úgy néz ki, mint valami árvízkárosútt, pedig fëlveti őket a péz. Montam neki, hogy ha még ëccër úgy mënnek el az ablakom alatt a külykök, hogy ordítnak, mint a vakvarnyú, hát én bizony mëgkezelem űköt, főleg ha fëlmegy a cukrom tűllök. Csak pislogott, oszt’ aszonta jóvan, jóvan. Mondom, jó hát. Én komolyan gondolom a nyugalmamnak a mëgőrzéssit!

De igyebkint ëgyik së jobb a másikáná. Van itten a kis pógármestër, a Vohánci Ferinek a fija, a kis Feri. Na, az is mëgéri a pézit. Aszongyák lëpaktált a sátánnal, oszt’ az horgya neki gulára a pézt abba a nagy udvarjába, ami a város szíjin van. Mások azongyák csak a szëmetët borigassa kifele oda. Én nem tudom, hogy hogy van, mëg nem is szeretëk belefolyni ezëkbe a dógokba. Én csak annyit tudok, hogy ez a Feri má’ gyerëknek is ollyan kis idétlen takonyvirág vótt, hogy az annyának nagy munkába tellëtt, mire ennyire ki tutta formá’ni. De nem is sikerűtt tökéletësre, mer’ azóta is kikezdi a nyakát mindënkinek, ollyan útálatos, hogy én bizony – szígyen, nem szígyen – dobom a kërësztët magamra, ha më’llátom. Mer’ ahelyëtt, hogy az anyja is mëgódalgatta vóna néhanapján, símogatta azt a nagy hombár fejit néki, oszt’ azé lett ilyen nagy langyos gyerëk belüle, ilyen tëdd ki hagy hűjjön-féle. Nem is ért az sëmmihë së, azon csodákozok, hogy a pógármestër mëgtűri maga mellett.

Aaa zúj szomszédom is mán valami fenenagy pozícijóba van. Nem beszélünk, mióta nincsen füve, mer’ valahogy sejti, hogy közöm van hozzája, de azé’ nyitott szëmmel járok, oszt’ látom, hogy álandóan a tanácsházán safrangoskodik. Valamelyik este is hát fël këllëtt tënnëm a kuslit, mer’ nem láttam, hogy ki járkál az uccába, csak valami lebernyegës árnyék mënt ide-oda, mint aki magával tanakodik. Mer’ ollyan jó a közvilágittás is. Oszt’ ëccër csak gyött számtalan-ëggy sihëdër, oszt’ elkezdik verni az árnyékot këgyetlenűl. Na, mondom, Gizel, híjjad a csëndőrt, de oszt’ anná’ jobban érdekëlt, hogy kit vernek, így oszt’ nem mozdúttam a függönyös kisablakom mellű, nëhogy zajt csapjak. Ahogy oszt’ elűtt a por, akkor látom, hogy bizony az én drága szomszédomat hagyták helybe valami suhancok, az apjok csinátt vóna helyëttük inkább kisszékët. Mivel oszt’ nem nagyon akart mozdúni a szomszéd, hát csak kicsoszogtam hozzája, kérdem tűlle, rendbe van-ë minden? Na, erre oszt’ nem is mondom mit mondott, mëg nem is értëttem, mer’ csak ott nyihërgëtt magába, meg köpködött, hát mondom térdre imáho’, Jézus Krisztus, ennek vége van, híjjom a papot. De oszt’ valahogy csak be tuttam támogatni a vótt Tërka-féle házba. Mëgjegyzëm, azóta is kuplëráj van. Lërakta magát a matracra, de láttam ám, hogy gyön belűlle a vér alúl-fëjűl. Átmentem, hoztam az anyám-féle főzetbűl, oszt’ lëkezeltem a sebejit. Úgy kirepett annak a sarka, ahogy mërrugdosták, hogy virágot lëhetëtt vóna bele űtetnyi, de mán oszt’ csak mëgsajnáttam, éppen mámma dilelőtt, a mise után mondtam érte egy miatyánkot mëg ëggy üdvözlégy máriját, oszt’ mentű jobban érëztem magam.

Hát így állunk mink itten a faluba, ë. Úgy érzëm, tartozok ennyivel a világnak, hogy ezt elmontam. De mëg në tuggyák, hogy tüllem tudod, mer’ elvisznek Dorogra, mint hetvenkilencbe… na de ezt majd máskor mesílem el. Ëgyetëk gyinnyét, oszt’ hűsöjjetëk, mer’ mëgfordúl bennetëk minden ettű a melegtű. Csókol bennetëket,

Gizël