Tavaszi biciklitúra

– 10 kilométer – közölte tárgyilagosan kedvesem, amikor meglátta a túra tervezett útvonalát a képernyőn.
– Nincs az, csak hat – finomítottam rá kicsikét, de azért ezt nagyon magam sem hittem el, bár abban egészen biztos voltam, hogy nincs 10. De a Google Maps ott utat sem ismer, ahová indultunk, így pontos adat nem állt rendelkezésre.

Betáraztunk egy palack ásványvízzel és egy fényképezőgéppel, majd engedelmeskedtünk az alföld hívó szavának, és körbejártuk biciklivel az alábbi területet (akkorát mentünk, hogy két képből kellett összeollóznom az alábbi térképet, á la Google maps):

Kattra nő

Az indulást enyhe szembeszél nehezítette meg, később viszont a frissen tárcsázott földút minősége hagyott kívánnivalót maga után. Annyira, hogy az első pihenőt 3 kilométer után már be kellett iktatni, mert a rögös út miatt néha bizony kifarolt a kerékpár, és csak pislogtam, meg hálát adtam az Úrnak, hogy nem kellett a fődet közelről megnéznem. (Orcával.)

Jól sikerült fotó az első pihenőnél

Továbbhaladva, az út minősége egyre csak romlott, így hamarosan a mellette lévő füves részre kényszerültünk, ahol bizony a szolgálati kétkerekű kis höccenések után úgy ledobta a láncot, mint egyszer. Idegsokkos visszahelyezést és olajfoltok begyűjtését követően a fényképezőgépemet az úton található nyomba tettem, és kattintottam vele egyet.

Kifejlett kanmacska esőzéskor belefulladna

Menjünk tovább! A táj kezdett vadregényes lenni: egyre járhatatlanabb utak, hatalmas rögök, döglött macskák mellett haladtunk el. Azon az útvonalon, ahol eredetileg le szerettünk volna kanyarodni, végül mégsem haladtunk vissza a város felé, ugyanis az még ennél is borzasztóbban nézett ki. Kockáztattunk: tovább robogtunk az ismeretlen felé. Kicsit később igazi alföldi határvilág fogadott bennünket: csatornán keresztül átívelő rozsdás csővel, határ menti, szétrozsdásodott trafóval, koszlott híddal, melyen a retkes posványon keresztül vezet az út.

Tipikus alföldi határvidék. Átmentünk a távolban
látható hídon, balra vezetett tovább utunk.

Szerencsére itt jobb volt az út, mint eddig, legalábbis egy darabig. Ahogy figyeltem az előttem haladó métereket, egyszer csak kígyózó állatot láttam meg a bicikli kerekei előtt: egy akkora sikló volt az, barátaim, amekkorát én még életemben sohasenem láttam, és mivel fékezni már nem volt lehetőségem, kissé elősegítettem neki az ebéd utáni büfizést, mert mindkét kerékkel átmentem rajta. (Véletlen volt, de ez őt annyira nem vigasztalja.) Nem éreztem bukkanást, úgyhogy jól sikerült. Kedvesem szerint látszólag a siklónak nem esett komoly bántódása, mert siklott utána is, csak egy kicsit megijedt, mert az incidenst követően nagyon iparkodott. :-)

Monumentális antik mechanizmusok mellett vezetett határfelfedező túránk:

Valamikor egy zsilipet működtetett

Az út utolsó, civilizációtól mentes részét ilyen félig füves útszakaszon kerekezve töltöttük el:


Hallgattuk a madarak hangját, a kutyák ugatását a távolban, és jó volt a kedvünk. Az idő remek, a nap tűzött, a levegő kellemesen bizsergető, egyenesen meleg. A földút végén még átmentünk két vasúti töltésen, és máris bent voltunk szeretett városunkban. Innen már csak a jól ismert utcákon való tempós tekerés volt hátra, és haza is értünk.

És hogy a női megérzésről, illetve a szemmérték pontosságáról is szóljak, Cycleputerem kijelzőjén a kapuba érve a következő volt olvasható:

Mire a kerékpárt a helyére toltam, pont átfordult tízre. :-)