Péntek esti vacsora

Tegnap este egy kollégánál voltunk látogatóban, aki isteni finom paprikáskrumpli-vacsorával várt bennünket. A vacsora elején gyümölcs, utána pedig (miután jól bezabáltunk) desszertként vaníliapuding volt tálalva, őszibarackkal. Majd, hogy az emésztést elősegítsük, tanulságos szemelvényeket néztünk meg a Végső állomás című trilógia harmadik részéből. Ráébredtem újra, hogy miért nem nézek én ilyen filmeket: a szoláriumban bennégős jelenet például néha még eszembe jut, pedig nem is gondolok rá. Teljesen elborzaszt. (Képet lásd itt jobbra. Gyönyörű.)

Igazából, ami miatt jó volt ez a látogatás (a fentieken, illetve a kellemes társaságon túl) az az, hogy abban a lakásban töltöttünk el egy kis időt, amit két évig bitoroltunk. Most persze teljesen máshogyan néz ki: mások a bútorok, és teljesen más az egész miliő. Vannak olyan dolgok benne, amiken nem lehet változtatni, például a kilátáson, ami az állomásra nyílik, és azon, hogy a négyes főútvonal hangja be-beszűrődik a fürdőszobába. Kissé nosztalgikus érzés kapja el az embert. Jó így pár órára visszalátogatni, tudni, hogy melyik lépcsőfok koppan, meg bele sem gondolva tudni, hogy hol kapcsolható a lépcsőház-világítás, de már nem költöznék vissza.

Egyedül a kilátás hiányzik, de az sem észak, hanem dél felé, a mellette lévő lakásból (amit szintén mi béreltünk, csak azt 4 évig). Már akkor tudtam, hogy hiányozni fog, mielőtt elköltöztünk. Hogy megmaradjon emlékeimben, egy rövid videót készítettem 2007-ben: hazaérek, és kibambulok a tájra. És mivel ma megosztós kedvemben vagyok, ezt ti is láthatjátok.