Kihagyások

Vannak ezek a nagy kihagyások az ember életében, amikor is el kell gondolkodnia azon, hogy azok a dolgok, amik eddig szerves részét képezték az életének, valóban olyan fontosak-e, mint azt hitte. Megboldogult fiatalkoromban elszenvedett szerelmi csalódásom utóhatásaként egészen határozottan hittem egy ideig abban, hogy öreg napjaimat a világtól távol, egy elhagyatott, de szép helyen lévő kalyibában fogom eltölteni, egy kutyával, esténként forró teával, de tökegyedül – igazából itt mindig meg is akadt a gondolatmenet. Aztán csak vártam, vártam, és most már egyáltalán nem így gondolom: reménykedem abban, hogy a kedvesemmel élünk, míg a világ létezik számunkra.

A várakozás meghozta gyümölcsét. A türelem rózsát termett.

Aztán most itt volt ez a netmentes három hét, és azt hittem, majd minden bajom lesz, elvonási tünetek, meg ilyesmi, de semmi ilyenről nem volt szó. Lehet, hogy csak azért, mert volt dolgunk rendesen, de mégis azt éreztem, hogy időm van mindenre. Annyi volt belőle, mint a tenger, csak nem hullámzott. Nem kellett sietni, és nagy ráértemben nem aggódtam arányok, letöltött mennyiség és helyhiány miatt. Rendet raktam úgy magamban, mint a környezetemben, hogy teljesen nyugodtsággal tudjam elkezdeni a munkát szeptemberben. Jóleső érzés volt. Néha ki kell kapcsolni, ha nem is ilyen hosszú időre.

Ezalatt a három hét alatt megtanultam várni. Rengeteget vártam életemben, mivel szerencsétlen földrajzi elhelyezkedésem következtében mindenhova több órát kellett utazni lehetetlen busz- és vonatindulási időpontok betartásával, ettől állandóan sík ideg voltam. Aztán most meg vártam a netre, és arra lettem figyelmes, hogy ha nem húznák be még két hétig, simán kibírnám. (Persze azért nem neheztelek, amiért bent van.) Megtanultam türelmesnek lenni. Bátran állíthatom, hogy ha öt éve ilyen kaliberű költözést eszközöltünk volna ilyen határidőkkel, én addig biztosan nem feküdtem volna le aludni, amíg minden cucc a helyére nem került volna. De az emberek változnak: most úgy elvoltam azzal, hogy egy hétig pakoltunk ki a dobozokból, elszórakoztam egy egész délutánt azzal, hogy polcokat állítottam össze, szóval valami megváltozott bennem.

Lehet, hogy valójában csak lusta vagyok, mint a dög, vagy csak a korral járó tunyulás vett rajtam erőt?