A fénykard

Akkor már legalább tíz perce mustráltam a kardot a vásárosnál, aki mindenféle alamuszi trükkökkel akarta azt nyíló értelmembe magyarázni. Nézegettem én ott mást is, de minduntalan csak az ragadta meg a figyelmemet: fény áradt belőle, ha bekapcsolták, olyan kellemes, színes fény. Már láttam is magam előtt, hogyan fogok vele éjszaka a vaksötétben egy kis fényt csiholni a szobámban. Mint abban a filmben! Gondolatban suhogott a kard, közben szórta a fényt, én pedig boldog voltam, előre is. A kofa csak mondta a magáét, szuper ez, fiam, nagyon szuper, az én gyerekemnek is van, csak ezzel játszik.

Ekkor ért oda édesanyám, mint a Pénz Birtokosa. Megkérdezte tőlem: Na, kinéztél magadnak valamit? Máig nem tudom megmagyarázni, hogy kis töprengés után miért mondtam azt, hogy nem.

- Akkor menjünk tovább! - mondta ő, és elindultunk, egyre távolabb álmaim tárgyától. Vissza-visszanéztem rá, de hamarosan eltűnt a szemem elől. Ekkor öt éves lehettem. Ez az első vásári élményem. Azóta, ha bárhol látok ilyen kardot, összeszorul a szívem, és ez jut eszembe.

Miért van, hogy néha nemet mondunk azokra a dolgokra, amiket nagyon szeretnénk?