Gyerekkel a boltban

Mindennapi életünkben számos probléma merülhet és merül is fel. Ezek egy részét minket sújtó istencsapásaként éljük meg, de csak addig, amíg meg nem születik az első gyermekünk. Ekkor rövid időn belül rádöbbenünk, hogy eddig arany életünk volt. Amikor aztán a gyermek elhagyja a másfél éves kort, akkor kezdődik az igazi kihívás: angyalkánkból előtör a saját akarat, a dac és a hiszti, amelyeknek csak sok-sok ősz hajszál árán tudunk gátat szabni.

Lássunk egy példát. Főzöl, de hirtelen rádöbbensz, hogy az ételhez valami nincs otthon. El kell menni a boltba. Bosszús vagy, mert hideg van, ezért fel kell venned a kabátot, esetleg sapkát, sálat, majd el kell sétálni, megvenni a hozzávalót, majd itthon folytatni a főzést.

Lássuk, hogy megy ez gyerek mellett! A főzésről most ne is beszéljünk, hiszen az egy külön kalandtúra, ha már járni tudó kisgyermek van a háztartásban. Csöppenjünk bele a történetbe onnan, hogy éppen a főzés közepén járunk, a konyha romokban, minden félkész, s éppen most ismertük fel, hogy indulni kell a boltba. Első körben addig űzöd a lakásban vihogó, sőt, tunyaságodon futás közben fennhangon kacagó gyermekedet, amíg el nem kapod. Nem egyszerű ez már, mivel ő minden kis helyre befér, te meg nem. De ha már megvan, akkor is 2 percig tart, amíg ülő helyzetbe imádkozod, hogy rá tudd adni a cipőt, amit már megint elfelejtettél megtakarítani, s ennek ékes nyomai már a kanapén vannak, mert megint elszaladt. Nem mered újra kergetni, mert az egész lakást összejárja, így vársz, hogy mikor érkezik vissza az Öltöztetés Szent Helyére. Ez újabb 2-3 perc, persze nem egyenesen jön, hanem kerülőúton. Most viszont ülni akar, hosszú percek és nagy ígéretek állítják őt újra lábra, hogy ezt követően már csak az overált, kesztyűt, sapkát, sálat és végül a kabátot kelljen ráadni. Ezen műveletek alatt a gyermek állandóan el kíván szaladni, a kesztyűnél már vagy hangosan röhög azon, mennyire béna vagy, vagy ordít, mert nincs kedve az egészhez. Amikor készen vagy, büszkén tárod ki az ajtót, de a gyermeked megbokrosodik. Nem indul. Ha megfogod és az ajtón kívülre teszed, sírni kezd. Bent meg már kezd rámelegedni az a nyolc kilónyi rongy, amit az elmúlt percekben aggattál rá. Felrobbansz, úgy érzed, de inkább kedvesen ígérsz valami földöntúlit, hogy végre elinduljatok.

A boltba vezető úton minden érdekes: az összes eldobott csikk, az őszi levelek, a pitypangok (mindegyik!), s ahogy haladtok előre, úgy válik egyre érdekesebbé a már megtett út. Így a gyermek visszafelé kíván indulni, amikor te még simán előrefelé haladnál, hiszen félúton sem vagytok még. Felveszed a kölyköt, de rájössz, hogy 12 kilót egy kézben vinni hosszabb ideig nem is annyira könnyű dolog, így elmondod neki szépen, hogy most le fogod tenni és hogy ő merre fog menni ezután, de a sanda vigyorból, mi orcáján elterül, nyilván tudod, hogy ez egyáltalán nem így lesz. Valóban nem, minden irányba menne, csak arra nem, amerre kéne. Kerülőúton mész, majd még a kerülőutat is megkerülöd, mire egy teljesen másik irányból eljuttok a boltba.

Menjünk már! | Forrás: www.parents.com

Az üzlet bizony a gyermek birtokolni akarásának egyik fellegvára. Szerencsére másfél éves korban még nem fejlődik ki az a bizonyos vásárlási láz, amelynek során a gyermek a mosószódát is legalább annyira a kosárba akarja rakni, mint a krémtúrót. A vásárlásnál egy dologra kell figyelni: ne tartson tovább 5 percnél, különben a kicsi egyre inkább fészkelődni kezd, majd később bizony hangot is ad elégedetlenségének. Ne legyenek hiú ábrándjaid: az, ami pár hónappal ezelőtt bejött (pl. hogy egy ötvenéves dízelmozdony hangját utánozva a bevásárlókocsival utat törsz a többi vevő között), már nem működik. Jobb esetben a gyermek csak szemöldökét felhúzva fog rád nézni, nem kacag, mint rég. Ezen akár fel is mérgelhetnéd magad, de felesleges: úgyis csak pár dologért jöttél, ami a főzéshez hiányzik. Bár kenyér sincs otthon. És most akciós az alma, csak veszünk egy párat... jól van, tudom, már negyed órája bent vagyunk, jogosan kezd el sírni a gyerek. A nyolc kasszából nyilván egy működik, öt másikban pedig a pénzt számolják, így a sor kétrét az üzlet végéig ér. Látva szenvedésed, egy bajuszos öregúr maga elég enged, erre a mögötte lévő három másik vén szatyor élből elátkoz az összes felmenőddel együtt. Miután a kasszában minden apród szétszórtad, elindultok kifelé, de újabb akadályba ütköztök: a fotocellás ajtóba.

A fotocellás ajtó valami elképesztően modern és varázslatos találmány, hiszen ha közelítünk hozzá, kinyílik! Ekkor viszont – a kellő csodálat jeleként – meg kell állni és nagy szemekkel figyelve egy tapodtad sem szabad mozdulni, hiszen nemsokára becsukódik, majd ha újra megmoccanunk... igen! Újra kinyílik magától! Valami ilyesmi játszódhat le a gyermek fejében az automata ajtók előtt, annyi azonban bizonyos, hogy ha nincs olyan szerencséd, hogy folyamatosan jönnek-mennek az emberek (tehát az ajtó állandóan nyitva van), akkor újabb hosszú perceket töltesz el az ajtónál, azt újra meg- és megcsodálva, közben kezedet letépik a megrakott szatyrok. Indulnál már, de a gyerek még mindig az ajtót nézi. Aztán már van változás, hol kiszalad (te utána), hol be (te utána). Jól néztek ki nagyon. Hamar elröppen az a tíz perc, amit ilyen módon játszva töltötök el, közben persze utolérnek a pénztárnál átkozódók és nem átallják azt suttogni maguk között (ügyelve arra, hogy te is meghalld), hogy na, pfff, ezért sietett ennyire...! 

Aztán a gyermek egyszer csak megunja és elindul. Teljesen másik irányba, mint amerre menni kellene, így rövid csatározás után arra az elhatározásra jutsz, hogy megint felveszed a kölyköt. Egyik kezedben a szatyrok, másikban a visító emberpalánta. A járókelők úgy néznek rád, mintha nyúznád a gyereket, de ez teljesen egyértelmű, hiszen amikor még nem volt gyereked, te is úgy néztél mindenkire, akinél ordított a gyerek, mintha nyúzná és persze biztosan arra gondoltál, hogy veled ilyen egyáltalán nem fog előfordulni. Aztán megint bebizonyosodik, hogy a gyerek már nehéz, leteszed, két lépés után elesik. A melletted elhaladó járókelők diskurálnak: láttad, hogy ellökte? Fú de köcsög! Kedved lenne utánuk szólni, de inkább a szipogó gyermeked lelkét ápolod, közben te magad is bőgsz egy kicsit, csak hogy összhangban legyetek. Letett szatyraidból elgurul az akciós alma, de nem számít... majd összeszedjük. Összeszeditek. Együtt, játszva. Aztán valami varázsütésre a gyermek eltalálja a helyes irányt, elindul hazafelé, szépen, a kezedet fogva, mintha mi sem történt volna. Jókedvű, nevetgél. Mintha a szatyrok se lennének már olyan nehezek, neked is egyre jobb a kedved.

Aztán végre hazaérsz, bejutsz a lakásba, leveszed a kicsiről a sapkát, sálat, kabátot, overált, kesztyűt és a cipőt, majd teát adsz neki. Elégedetten teszed le a szatyrot. Egyre jobb a kedved és rájössz, hogy a világ mégiscsak szép. Mosolyogsz, egészen addig, amíg be nem fordulsz a konyhába és eléd nem tárul a látvány, amit kis kiruccanásod előtt itt hagytál. Ja, hogy már elfelejtetted, hogy éppen a főzés kellős közepén indultál bevásárolni? A félkész kajákkal teli konyha gyorsan visszaránt a valóságba. A gyermeked állandóan láb alatt, mászik bele mindenbe. Úgy gondolod, adsz neki egy kis kekszet, vagy piskótát, hogy lekenyerezd vele... de egyiket sem találod a kamrában. Már konyul a szája, megérezte, hogy baj van. Keksz a szekrényben sincs. És sehol. Ő már hangosan bömböl, te pedig arra gondolsz, hogy éppen itt lenne az ideje boltba menni... újra.