Ugyanazzal a lemondó tekintettel ült ott, mint mi mindannyian. Egy kicsit meg is inogtam, hogy mit keres egy (egyébként rendkívül aranyos) macska ebben a váróban, de úgy voltam vele, biztos elvétette az állatorvosi rendelőt és különben is, kit zavar? A betegek láthatóan kedvüket lelték a játékos kisállatban, aki rendkívül kacér módon tépkedte meg mindenkinek a gatyaszárát, mászott át az ülő emberek lábai között cikkcakkban és dörgölőzött mindenkihez.
Nem sokáig folytathatta ezt a tevékenységet, mert hirtelen megjelent a Szakszemélyzet, aki először csak negédesen hívogatta a macsekot az ajtó felé, ámde az megsejtve a reá leselkedő veszélyt, egyszer csak sarkon fordult. A Szakszemélyzet viszont bravúros ügyességgel fogta meg a cirmost és helyezte őt az üvegajtón kívülre, aki ezt követően szívszaggató nyávogással tudatta, hogy ha még egyszer beengednék a melegre, akkor egészen biztosan megülne csendesen egy sarokban, és nem élezné a körmét az ajtófélfán, ahogy tette azt annak előtte.
Aztán már nem is tudtam erre figyelni, mert időközben az történt, hogy előre hívták intézményünk dolgozóit, így lényegében csak egy fél órát kellett várakoznom, s már bent is voltam a Vizsgálaton. Itt számos dolog szokott történni vizsgálat címén, ezek most mind újra megtörténtek, bár az, hogy éles fénnyel történő szemfenék-vizsgálat után kellett kétjegyű, pozitív egész számokat olvasnom a papirusztábláról, nem is volt olyan egyszerű, hiszen akkor még mindenfelé éles fényfoltok cikáztak a szemem előtt. Ennek ellenére becsülettel helyt álltam. Olvastam, feküdtem, sóhajtottam, kihúztam magam, összegörnyedtem, vetkőztem, öltöztem, ahogy kellett. A laboreredményem pedig igazán kitűnő, mondták, így rettentően elégedett lehettem ezen a délelőttön saját magammal.
A történet végén a macska még segített bicikli-lezárót oldani nekem, remélve, hogy zsebre teszem őt és hazahozom valami meleg helyre. Azonban a zsebembe már ő nem fért be, mert ott volt a fecni, rajta pedig a pecsét:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése