Kezdem ott, hogy kedden szerenád volt. Az osztályom hivatalos volt egy vendégfogadásra nálunk. A kezdés előtt egy órával olyan szél kerekedett, hogy szanaszét fújta a szépen megterített abroszt az udvarban. Felettébb mulatságos látvány lehettem, ahogy felváltva űztem a szövetet és a viaszos vásznat a viharos tavaszi szélben, ide-oda szaladgálva az udvaron. Aztán ahogy jött a fuvallat, úgy csendesedett meg, majd tűnt el teljesen. Mire a növendékek ideértek és egy oktávval lentebb húzták Ákos Ilyenek voltunk című klasszikusát, mint kellett volna, már a fák ágai se rebbentek. A széltől legalábbis nem. Az viszont, hogy mindenki kitalált magának egy kezdőhangot és ahhoz viszonyította a dal többi hangját, okozott sóhajnyi disszonanciát az előadásban, így arra döntöttem, inkább beengedem őket az udvarra, hátha akkor elhal az utolsó hang is az est csöndjében.
A módszer bevált. Még meg is lepődtem, mert a srácok és a lányok összedobtak nekem egy Thermaltake számítógépházra valót. Bele is gravíroztatták ékes szavaimat, ahogy kell, valamint az évszámot is, hogy emlékezzek, és ezzel, valamint rögtönzött beszéddel kedveskedtek nekem. Életem párja virágot is kapott! :) Nagyon köszönöm, srácok, időközben már be is üzemeltem a masinát, átköltöztettem bele a gépemet, már abból a házból megy ki a blog. :)
 |
| Aláírás, gravír... nagyon profi! |
Ezt követően állítólag valahol itt az asztalon találtak egy kis alkoholt, de javarészt sós és édes sütemény volt, meg beszélgetés, lakásbemutató (mindenki körbejárt egyik szobáról a másikra, mint valami múzeumban), majd Gyémánt hosszas unszolásra dobálta magát kicsit az udvar zsenge füvén. Közben bedurvult a buli: előkerült a Márka meggyízű szénsavas üdítőital cukorral és édesítőszerrel, ez szétcsapott mindenkit. Elfogyott a sör (volt sör?), így negyed nyolc felé indultunk tovább.
Az első helyen hihetetlen nosztalgia fogott el engem, hiszen 16 évvel ezelőtt magam is pontosan ugyanígy ültem akkori osztályfőnököm nappali szobájában, a saját osztálytársaimmal.
 |
| Igen... ott a jobb alsó sarokban ülök, Cher-szerű hajjal (1998) |
Az est folyamán számos helyet bejártunk: voltunk egy második emeleti lakásban, meglátogattuk az Igazgató Úr birodalmát, sőt, még tüzet is gyújtottunk (szerencsére csak a kijelölt tűzgyújtó helyen), később egy igazi belvárosi kertet csodálhattunk meg, majd kis utcai pálinka-szagolgatás után fejeztük be valamivel éjfél előtt, teljesen vállalható állapotban a rendezvényt, amikor is az osztályom a kollégistáknak énekelte (dörmögte) azt a két nótát, amit tudott.
Egy órakor már ágyban is voltam. Éppencsak elhelyezkedtem, fél hét lett, megszólalt az ébresztő és kezdődött a szerdai nap, a ballagás napja. Ezt a napot mindenki másképp élte meg, nekem gyorsan telt: a délelőtti városi ballagást követően szinte azonnal kezdődött az osztálytermek bejárása, aminek csak szemlélője voltam. Ezután kis szieszta, nagy levegő és máris vonulhattunk az udvarra, elkezdődött a hivatalos ballagási ünnepség. Párszor kiszáradt a torkom, amíg elérkeztünk addig a pontig, hogy felvonulva elkezdhettem az ötvenszer átírt és kicsinosított beszédemet mondani, amelynek központi idézetét nyilván az előttem szólók lelőtték, de sebaj, reátromfoltam zenével a végén. A történet olyannyira szívhez szóló és szép ívű volt, hogy az addigi bárányfelhőkből sötét fellegek lettek, amik eltakarván a napot hamarost esőt is hoztak. Ekkor azonban már gyönyörű, több értelmű csokrommal ballagtam hazafelé és este, miközben egy másik ballagáson ülve éppen estebédemet fogyasztottam, lassan felfogtam: újabb osztálytól búcsúztam el végleg.
Lefőtt a kávé, hölgyek és urak. Remélem, nem sikerült túl keserűre és mindenki talál megfelelő mennyiségű édesítő szert hozzá.
 |
| Ilyenek voltunk (2014. április 29.) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése