Hatalmas fene köd lett, ahogy haladtunk előre. Akkora köd volt, mint egyszer! Azt se tudtam, hova figyeljek, de ez nem gátolta meg Pistit abban, hogy a legutolsó, általa ismert jugoszláv kerékpáros körverseny mind a 12 körét részletesen leírja számunkra. Ki hogyan veszítette el a sárga trikót, ki melyik körben és hogyan tekerte a kerékpárt, hegymenet, lejtmenet, minden volt. A Hajdúszoboszló-Debrecen távot tulajdonképpen ezen ismeretek befogadásával töltöttük.
A versenyhelyszínt gyorsan megtaláltuk. Ingyenes parkolás. Szépen bevonultunk az épületbe (egyesek szerint úgy nézett ki, mint egy modern imahely), majd mivel meglehetősen korán érkeztünk, lepakoltuk a cuccot vagy hat székre. Világosan látszott, hogy melyik az a sarok, amelyiket birtokba vettük. Rögtön feltérképeztük, hogy van-e nyílt wifi. Nem volt. Kérdeztem ott egy embert, hogy neharagudjonmár, jónapotkívánok, nem lesz itt nyílt wifi? Azt mondja nem haragszik, szokott lenni, ámbátor most nem lesz, mert ilyen módon is próbálják megakadályozni a tanárok és versenyzők között való kommunikációt. Hát, ettől nem lettem boldogabb – nem mintha nem lennék a fair verseny híve, de ily rútul eltiltani minket a világhálótól a várakozás perceiben, nos, ez mégiscsak borzasztó.
A webes regisztrációt követően megejtettük az újabb regisztrációt a regisztrációs asztalnál is, a csapattagok itt is ráírták a nevüket egy papirosra. Ezután még vitatkoztunk ott egy sort a napközben esedékes pizzák számáról és áráról, majd beültünk tíz óra magasságában egy hatalmas előadóba, ahol újra kitöltöttünk egy regisztrációs lapot a csapattagok nevével és adataival. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez a három regisztráció már elég lesz. :) Elindult az ismertető, jöttek-mentek emberek, majd ezt követően a csapatok elvonultak az 5 órás megpróbáltatásra.
Mert kérem megpróbáltatás volt ez a csapatoknak is, de ugyanakkor a kísérőknek is. Wifi nélkül még csak egy jót netezni se lehetett. Bár volt egy terem nyilvános számítógépekkel, de ott értelemszerűen nem jelentkeztünk be mindenféle weboldalakra mindenféle jelszavunkkal, annál már rafináltabbak vagyunk. Így aztán nem maradt más hátra, mint a várakozás. Telefonom lemerült (megint ugyanaz a baja, mint májusban), így aztán békésen szunyókálni kezdtem. Az italautomatából aprópénzért kinyert kávéfőzet se igazán hozta meg a hatását, olyan békésen pihegtem egy ergonómiailag erősen kifogásolható széken, hogy arra jelzőt még keresve sem lehet találni. (Ennek megfelelően ma alig tudtam menni.)
A verseny alatt folyamatosan lehetett követni a csapatunk eredményét: mennyi feladatot adtak be, mennyi feladattal próbálkoztak adott pillanatig sikertelenül. Ez mondjuk nagyon tetszett. Az utolsó egy órában befagyasztották az eredményjelzőt (képletesen értve, nem azért, mert túlmelegedett), így az utolsó óra eseményeit nem tudhattuk, eképp izgalmassá téve az eredményhirdetés előtti perceket.
Ólomlábakon járt az idő. Eme fenti folyosóképet láttam órákon keresztül. Délután irdatlanul besütött a nap és vakított a napfény. Ez akkortájt volt, amikor kissé meg is szunnyadtam, de szerencsére hirtelen 15.30 lett és véget ért a verseny. A csapatom ekkor a 10. helyen állt éppen. Annak, hogy nem csípték meg az első két hely valamelyikét, csak az lehetett az oka, hogy egész nap nem kaptak enni, mert – ki tudja, hogy miért – nem érkezett meg a megrendelt pizza hozzájuk. Pisti úgy gondolta, hogy az erről az esetről eszébe jutott történetet (ami egy francia körversenyen történt borzalmakat írt le részletesen) mindenképpen meg kell osztania az én jobb fülemmel. Májki ekkor már az ajándékba kapott lufival játszott, kb. 15 évet elengedve az életkorából, Laci pedig könyörgően nézett rám. :)
Az eredményhirdetés az ekkor már kiégett csapatok számára meglehetősen hosszúra és durvára sikerült. Azzal kezdődött, hogy egy másfél órában ismertették a feladatok lehetséges megoldásait. Ez kb. az első fél órában ért valamit, utána mindenki ledobta a láncot és az én környékemen a hangosítás ellenére se nagyon hallottam és fogtam fel ebből semmit. Mindenki nyüzsgött, mozgolódott. Odakint a sűrű éj vett körbe bennünket, ez látszott a hatalmas ablakokon. A feladatok megoldásának ismertetése után jött az eredményhirdetés előtti dékáni beszéd, majd végre a várva-várt eredményhirdetés, Erről viszont már többen haza is mentek, még olyan csapatok is, akik nyertek volna valamiféle díjat, ez mondjuk eléggé érdekes volt a számomra.
A legvégén a 11. helyen végeztünk, ámde oklevelet úgy kaptak a srácok, hogy a 9. hely volt megjelölve, mivel a DEIK-hez közel álló középiskolákat emberi számítás szerint kiemelték az értékelésből. Miximum&&Manimum – ezt kell keresni ebben a táblázatban, ez volt a kis csapat neve. Érdeklődők számára a feladatok betűjelére kattintva maga a feladat is elolvasható, opcionálisan megoldható. A zöld mezővel jelzetteket tudták megoldani a fiúk, a pirossal jelzettekbe belefogtak, próbálkoztak, de nem adta a gép.
Miután a lefagyott autó felolvadt kicsit, elindultunk haza. Navigáltunk a töksötétben. Szerencsére köd éjszakára nem ereszkedett alá. A hatalmas sötétségben túlzottan sok történetet már nem hallottunk Pistitől, a körversenyek is elfogytak, helyét a becsült hazaérkezési idő számítgatása vette át a hátralévő kilométerek, a sebesség és az aktuális idő függvényében. Elfáradtunk mindannyian (ki ebben, ki abban), de megérte: jó nap volt, srácok, remélem, hogy örömmel emlékeztek majd rá évek múlva is! :) Én biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése