Átszállások sorozata következett, amíg eljutottunk Gyöngyösre, ahol egy tök ismeretlen helyen kellett ennyi emberrel úgy tennem, mint akinek teljesen természetes, hogy tudja, hogy hol található a buszállomás, ahová utunk vezetett. Ebben hatalmas segítségemre volt a street view, ugyanis előző este végigjártam az útvonalat, így majdnem olyan volt, mintha egyszer már jártam volna ott.
A buszállomásra érve ki kellett derítenem, hogy melyik állásról jutunk el Sástóra. Úgy látszik, hogy a telefonálás és e-mailezés hasztalannak bizonyult, ugyanis senkinek semmi fogalma nem volt arról, hogy érkezik a csoport és mi szeretnénk eljutni a kempingbe. Egyszer bekanyarodott egy busz, pár buszos egyeztetett rajta, majd intettek, hogy jóvanaz nekünk, mehetünk azzal a busszal a kempingbe. Az osztályom, mint valami éhező tömeg, úgy lepte el az üres buszt – bizonyára attól tartottak, hogy nem lesz helyük, de persze bőven volt.
 |
| Csak leülünk egy helyre, mielőtt bemegyünk a másikra |
A kempinghez érve kicsit kifújtuk magunkat. (Hehh.) Majd bemasíroztunk a kemping területére, mert egy fijatalembër előzőleg már majdnem a csoportvezetőnk lett, de kiderült, hogy nem ezt a csoportot várja. Viszont mindenképpen javasolta, hogy menjünk be a kempingbe, majd ott történni fog velünk valami. Zsír. Bementünk hát és vártuk a csodát. Egyszer csak jött is egy úriember, aki szintén Zoli volt, tehát jó srác. Közölte, hogy ő lesz most a hajjakend három napig és rögvest el is irányított bennünket. Úgy terveztem, hogy elfoglaljuk a szállást, amikor megérkezünk így közel dél magasságában, de ő felvilágosított afelől, hogy hát ezt most nem úgy lesz, mert nincsenek kész a szobák, pakoljuk be az összes csomagot egy helyre, aztán majd dob valamit a gép estefelé. E, mondom, jóvanaz, rugalmasak vagyunk, mint radír, csakhogyhát túracipő, túrapóló, túraminden, fel kellene vennünk. Megoldottuk, felvettük. A Pisti szívét dobogtató szocreál motelben az összes csomagunk egymás hegyén-hátán pihent, mi meg "szép lassan" elindultunk fel a hegyen – legalábbis a csoportvezető ezt állította, neki bizonyára lassú is volt a tempó. Én viszont majdnem elhulltam, mire felértünk a kalandparkba. Együtt fújtattunk életem párjával, illetve az osztály egy részével.
A program azzal indult, hogy a bobpályán lecsúsztunk kétszer egymás után, hirtelenjében. Én az első körből kimaradtam, a második körben azonban már rábeszélődtem, így Tibivel összeszíjazva vágtunk bele az ismeretlenbe. Miközben hosszasan felfelé vontattak bennünket, Tibi elmondta, hogy hogy lesz, és fékezni még csak véletlenül se merjek, mer' rámver. Ugyan nem így mondta, de ez volt a lényeg. Ráadásul egy ízben, amikor szintén itt voltak osztálykirándulni, az akkori tanerő végigordította előtte az utat halálfélelmében, és csak reméli, hogy én nem vagyok ilyen pogácsa, mert a hallása fogja bánni. Amikor már ott tartottunk, hogy rákanyarodtunk a lefelé csúszó részre, Tibi áramvonalba simult, majd torkaszakadtából elkezdte ordítani, hogy "ne nyomja a féket tanááár úúúr", "tőgáááz, tőgáááz", illetve minden egyes kanyar előtt közölte azt is, hogy ezen meghalhatunk, ha nem úgy dőlünk, ahogy kell. Ilyen kellemes hangulatban csúsztam tehát le a bobpályán, Tibivel, ugye, aki a végén közölte, hogy áááh, full gázzal kellett volna jönni. Jóvantibi. Legközelebbtibi.
 |
| Nyomjuk, Tibi! |
Még észbe se kaphattam a kimerítő élmény után, már az erdei kalandpályán voltunk. Merész gondolattól vezérelve magam is belevágtam a fák tetején kialakított akadályok teljesítésébe, holott már a kezdeti mászófalon is elgondolkodtam azon, hogy itt, öcsém, teljesíteni kell, mégsem maradhatok szégyenben a többiekkel szemben. Még azt mondják, puding vagyok! Azt hiszem, derekasan álltam a sarat és az se zavart, hogy miközben a mászófalon pucsítottam, küzdve a becsületemért, a Tomb Raider nevű játékot emlegették nekem, mintegy analógiát vonva közöttem és a játék főhősnője között. Természetesen van közöttünk teljesítménybeli különbség, én sokkal jobban csináltam mindent.
 |
| Már majdnem a végén – fújtatok megint! |
 |
| Laci is küzd |
A kalandpálya után, mondom, megnyugszok már egy csöppet, de ekkor meg következett a függőhídon való általkelés. Ami engem olyan nagyon nem hatott meg, mert bíztam a sodronykötelek erejében, de az én életem párja éppen erre az alkalomra tartogatta tériszonya egy jelentős részének a leküzdését, minekutána az átkelés közepette elszorította a vérkeringést a kezemben és a hátunk mögött lévőkre ripakodott, hogy ne lengessék már a hidat. :) Hát röhögni nem mertem (ők se), de azért elég mulatságos helyzet volt. Lényeg, hogy a végén csak átjöttünk a 183 méter hosszú, 18-28 méter közötti magasságokban átívelő hídon. Szerelmetes mátkám megállapította, hogy ez őt csak erősítette. Az osztályom tagjait olyan nagyon nem viselték meg a rettenetes magasságok és ingadozások. Talán csak Csillát, akinek ekkorra már számos problémája volt (többek között bedurrant a karja a kerekes bőrönd húzásától), kapaszkodott is a hídon mindenbe, amibe csak lehetett (még a saját hajába is – ezt nem vágtam, de bizonyára van értelme). Párszor ugyan elkapta a röhögőgörcs, de nagyon nem vágyott vissza a hídra, miután lejöttünk róla.
 |
| Van távolság, van magasság |
 |
| Azért kapaszkodik mindenki |
Terheltük magunkat tovább és lecsattogtunk a tárna aljába: jött az íjászat! Kemény sport. Nem mondhatom, hogy átütő sikereket értünk el és azt sem, hogy a jövő tehetségeit láttam meg osztályom tagjaiban, de jól szórakoztunk. A csajoknak bedurrant a bicepsze és a keletkező piros folt miatt ment a téma, a fiúk ezt úriember módjára elhallgatták. Engem meg a végén már hárman instruáltak, mire megfelelő irányba forogtam be egy lövéshez. :)
 |
| Bence mindent szítlő |
 |
| Hogy működik ez a szocialista eszköz, Öcsike?! |
Ezután kicsit pihentünk. Volt egy kis csocsó, egy kis üldögélés, egy kis szabad program. Majd lementünk a hegyről a kempingbe, hogy vacsoráznánk egyet. A vacsora szerintem és Pisti szerint is nagyon rendben volt szakmailag. Valójában milánói sertésborda, ám sokan nem vágták, hogy mit keres a makaróni tetején két rántott hús. Én és a kedvesem azonban már képzettek vagyunk e téren, magunk is szoktuk ezt az ételféleséget megfőzni-sütni az úri konyhán így nem jöttünk zavarba. Kissé instant-íze volt, de ettől eltekintve úgy jól laktunk, mint Gyémánt, aki nem volt rest és eltakarította a maradékot is, gazdaságosan, ha már benne volt az árban.
Többen felfedezték hogy Sástó Magyarország legmagasabban fekvő taváról, a Sás-tóról kapta a nevét, ami meg ott van a kemping mellett. Vízibiciklizés és csónakázás vette kezdetét, majd ez elfajult és egyfajta csónakosok-biciklisek közötti vízzelcsapkodós-fröcskölős harccá nőtte ki magát. Nem is az én osztályom lenne, ha nem tőlük visszhangzott volna az egész környék. A lányok teljesen eláztak, Dani odáig jutott, hogy nem bírta elviselni a dolgot és gáláns úriember módjára kiugrott a lányok csónakjából, amikor már látszott, hogy nincs esély a piros vízibiciklisek bosszúja ellen. Csak fél méterrel mérte el a távot, és a vízibicikli-kikötő helyett a tóban landolt. Ez hatalmas pillanat volt, azt hittem nem tudom abbahagyni a röhögést. :) Mert hiszen érted: kiugrik a csónakból, hogy ne legyen vizes, erre nyakig merül a tó egyébként sem túl tiszta vizébe.
 |
| Placcs! |
Ezt követően már az indulatok vegyes fordulatot vettek. Voltak, akik lelassultak, Dávid elaludt, mint ahogy még egy-két másik ember :) de a pókeresek rendületlenül nyomták az éjszakában a témát. Mi valamikor éjfél körül feküdtünk le, én valószínűleg abban a pozícióban aludtam el, ahogy ágyba kerültem. Semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mindenki csapkodta az ajtót, mert azt mindig szokta mindenki csapkodni, ezután azonban se kép, se hang.
Holnap folytatjuk! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése