Az első pár kilométeren minden lyukat kikerültem, mert vízzel megtelve nem lehetett tudni, hogy melyik mély és melyik nem az. Közeledve a Tiszához megálltunk a "kispiros" vasútvonal éppen előttünk lezárt sorompójánál. Egy olyan vasúti hídon kell áthaladni, amely vonat- és autóközlekedésre egyaránt alkalmas. 10 perc várakozás után áttekert biciklivel a sorompókezelő és lezárta a másik oldal sorompóját is. Majd visszatekert oda, ahonnan indult, a híd másik oldalára. Ezt követően 10 percig vártunk, amíg a kis piros vonat áthaladt csigalassúsággal a síneken, majd kisvártatva felnyílt a szembe jövők sorompója, tehát újra ők mehettek, majd csak ezután, összesen kb. 25 perc várakozás után nyílt fel megint a sorompó, aminek köszönhetően újra elindulhattunk és nagy nehezen felkaptathattunk a Tisza gátjára. Egy táblán jelezve van, hogy "10 percen túl is zárva tartható", ezt valaki mókásan még egy nullával megtoldotta. :)
10 percen túl is zárva tartható (szeptember végi fotó, a híd másik oldalán, innen indult biciklivel a sorompókezelő) |
A gáton haladva a kocsi ide-oda csúszkálása is erősítette bennünk azt, hogy talán nem a legjobb döntés volt most elindulni hosszú utunkra. A 35 km/órás csúcssebesség és az, hogy 100 méterre se lehetett ellátni a sűrű havazás miatt, igazán hosszú, beszélgetős hazautat sejtetett. Ahogy haladunk ott a téli csendben, egyszer csak látjuk, hogy a puszta közepén, a nagy semmiben valami nagy kiterjedésű dolog van az úton. Mint egy sötét felhő. Majd egyre közelebb érve kibontakozott előttünk az, amiről eddig úgy gondoltam, hogy csak a vígjátékok egyik kedvenc fogása.
Természetes úttorlasz |
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy csapat bárány legeli a havas aszfaltot előttünk, pedig tényleg így volt: ott álltak csoportban és nem voltak hajlandóak megmozdulni. A ritmikus, valamint a hosszú, egyértelmű dudálás egyike sem hozott látványos eredményt, egyedül az tűnt jó megoldásnak, ha közéjük hajtok. Igaz, hogy egyik-másik jószágot a kocsi tolta arrébb, de megértették, hogy mit akarok és elindultak lefelé a gát oldalán. (Ezekkel egyébként se egy juhászkutya, se egy juhász, se senki nem volt, még a legközelebbi tanya is kilométerekre volt onnan.)
Hát így jártunk, hatvan kilométer 2 óra alatt, varázsos teljesítmény kis országunk közútjain. Nyilván ahogy hazaértünk, már javában olvadt a hó és pár óra alatt nyoma sem volt. Tőlünk így búcsúzott a tél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése