Nem azé’ mondom, de mikor az uramra rájadobták a fődet kilencvenkettőbe, hát én mondom: ű járt jobban. Mëg së gondoltam vóna, hogy ëgy szëm szülött fijammal majd úgy elmérgesëdik a kapcsollatom, hogy lëmond rúllam mán tejjesen.
Valamikor szeptembër dërëkán, mondom, elmënëk mán az ábécébe, szoktam vënnyi ezt a mákos kalafantyút, nomëg aztán tejlevest csinálok hozzája, ossztán nyomom lëfele a hiradó közbe. Ahogy én ezt mëgtervezëm magamba, bótba mënés közepëtte, ugyë, akkorát estem a járda szíjin, fejjel az árokba, ëgënyest előre, mint gyerëkkoromba, amikor apám úgy mëllökte mámoros pillanatába a hintalovat, amin űttem, hogy mëgsërdűttem rajta azonmód. He, ollyan retkës lëttem, mint a kürtő lyuka, assë tuttam, merre vagyok orral. Ahogy ottan káromkodok (de nem ám csak így ímmelámmal, hanem mint a bakkancsos katona), arra gyön a plébános, szalad, lássa, hogy nagy gondba vagyok.
Nem emlékszëk egészen pontosan arra, hogy hogy kerűttem vissza a tisztaszobába, csak arra eszméttem, hogy rëttenet szaggat a dërëkam, heee, mëg a plébános a fijammal diskurzusba merűtt a kiskonyhán. Na, mondom, csak nem hagyom én ezt ennyibe, mënëk, oszt’ kihallgatom űköt. De ám oszt’ ahogy mëgmoccantam vóna, rëttenet bëcsikkant a tomporporcom, hozzáfogtam hát előírás szërint üvöltenyi, mint a Volosinovszki Pityu, mikor mëllátta, hogy a papagájja elindul néki lëfele, gravitácijó mëntin. Ekkor oszt begyöttek mind a ketten, na mondom, Gizël, kampëc, fëlaggyák nekëd az utolsó kenetët, pisloghatol mostmán. De oszt nem a plébános kezdte el mondani, hanem a fijam. Hogy anyukátul nem lëhet dógozni mënni, mëg énvelem mindég van valami, mëg hogy nem bírja mán álandóan szaladgáni idefele… hee, úgy a lelkëmbe gázolt, hogy én arra nekëd szavakat nem tudok mondanyi. A végin oszt’ csak kinyögte, hogy éngëmet pegyiglen most ű otthonba fog vinni, ahun vigyáznak rám.
Akkor mán mélydepresszijóba vóttam, a Gektizál së hatott rendëssen, nem tuttam tisztán gondolkodnyi. Fëleszméttem valahun félúton, de úgy húlt a könnyem, ahogy a fijam monta nekëm: anyuka, jóistenmëgággya, jó lëssz ott magának. Jó hát, fijam.
Fërtályóra múva mëg is érkëztünk ide, la: Vörbécs Terézija Időssek Otthonnya. Na, mondom, ez këll nekëm, ez is Tërka. A fijammal nem beszéttem akkor mán, eltávolottam tüle: annyit montam, hogy ha a Fángli mëgdöglik, agyonverëm, mëg hogy az aprólékot valakinek aggya el (annyi van, hogy a patkány nem győzi elhordani), mer’ ha a hátsó udvarba húnak el, egészen bizonyosan szívszélhűdést kapok, annak mëg aztán nem lássa jó végit a végrendëletëmbe ű së, az szentigaz. Házrú szëmit lëvëgye, zárja be, Zelenákgyerëk hányja el a havat, piszokdíjat minden hónapba kifizessék, oszt’ jóccakát. Ezzel vátunk el, kalap-kabát, Istenággya.
Nem is vártam el, hogy külön szobát aggyonak itten nekëm: azon csodákozok, hogy a fijamnak ëgyátalán ennyi péze van, hogy kétágyas szobába szuszakojjon. Szobatársam egy vín parázna: egész nap arrú beszél, hogy amikor fijatal vótt, mënt, akkar a vaklégy. (Én mondom, rosszabb e, mint Sëtét Matil.) Rozëllának híjjassa magát: errül megint csak a Volosinovszki Pityu jut eszëmbe, de hogy mijé, nemtudom. Annyi embërrel vótt ez ëggyütt, hogy lësűl a bűr a képemrű, amikor történetbe kezd. Nem győzöm a kërësztët hánni magamra fëlfele. Különben nekëm oszt mondhassa, pont annyit ér, mintha lóval imádkozna: nem hat rám a kujtorgássa. Még az së, hogy elmondja nékëm, hogy a Józsival, aki a szomszéd szobába van, miket ügyködnek ëggyütt.
Mán most ugyë itten vagyok jó hónapja a Vörbécsbe, beletörődtem a sorsomba. Fijam két hete rápróbátt, hogy fënntartsa velem a kapcsollatot, de én úgy gondoltam, hogy aznap nagyon beteg vóttam, oszt’ nem kívántam vele szót érteni. Kákabélű mënyem is mëgvillantotta az örökség szót, mer’ az mëg asziszi, hogy haldokolni gyöttem ide, de ahho’ së szóttam. Amúgy së hagyok rája fagurigát së. Inkább a plebánijára. Këllëtt vagy fél óra, mire rágyöttek, hogy velem itten osztan nem fognak társallogni, úgyhogy el is mëntek azonmód.
Levelet írtam a plébánosnak, hogy ha még ebbe az életbe jó lëcsot akar ënni, akkor indítsa mëg az eljárást, amin én saját jogon aképpen dönthetëk, hogy visszamënëk a házba, hogy az ámbitus ajjárú leshessem, ahogy lëmëgy a nap a kert végibe. Ëgyellőre annyi válasz gyött csak, hogy lëgyek türelëmmel, mán úton van a fogalmazvány, de még várni këll rája, mer’ a fijam sëmmilyen módon nem akarja aztat, hogy én innen kiszabadújjak. Cefetűl érzëm magam emijatt, lelkëm, gondolhatod heee, nekëm mán csak ennyi maradt: ëgy Rozëlla a szobámba, mëg a minden napos kemínymag leves. Mer’ főzni azt itt ugyan nem tunnak! De az mán ëggy másik történet.
Mënëk ki az udvarba, amég süt a nap, hamarosan bëgyön a hó, még – úllëhët – összegyön a mënyemnek, oszt’ lërakom itt a kanalat örökre, nagy bánatomba. Csókol bennetëket,
Gizël
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése