Gizel nénéd az otthonban

Nem azé’ mondom, de mikor az uramra rájadobták a fődet kilencvenkettőbe, hát én mondom: ű járt jobban. Mëg së gondoltam vóna, hogy ëgy szëm szülött fijammal majd úgy elmérgesëdik a kapcsollatom, hogy lëmond rúllam mán tejjesen.

Valamikor szeptembër dërëkán, mondom, elmënëk mán az ábécébe, szoktam vënnyi ezt a mákos kalafantyút, nomëg aztán tejlevest csinálok hozzája, ossztán nyomom lëfele a hiradó közbe. Ahogy én ezt mëgtervezëm magamba, bótba mënés közepëtte, ugyë, akkorát estem a járda szíjin, fejjel az árokba, ëgënyest előre, mint gyerëkkoromba, amikor apám úgy mëllökte mámoros pillanatába a hintalovat, amin űttem, hogy mëgsërdűttem rajta azonmód. He, ollyan retkës lëttem, mint a kürtő lyuka, assë tuttam, merre vagyok orral. Ahogy ottan káromkodok (de nem ám csak így ímmelámmal, hanem mint a bakkancsos katona), arra gyön a plébános, szalad, lássa, hogy nagy gondba vagyok.

Nem emlékszëk egészen pontosan arra, hogy hogy kerűttem vissza a tisztaszobába, csak arra eszméttem, hogy rëttenet szaggat a dërëkam, heee, mëg a plébános a fijammal diskurzusba merűtt a kiskonyhán. Na, mondom, csak nem hagyom én ezt ennyibe, mënëk, oszt’ kihallgatom űköt. De ám oszt’ ahogy mëgmoccantam vóna, rëttenet bëcsikkant a tomporporcom, hozzáfogtam hát előírás szërint üvöltenyi, mint a Volosinovszki Pityu, mikor mëllátta, hogy a papagájja elindul néki lëfele, gravitácijó mëntin. Ekkor oszt begyöttek mind a ketten, na mondom, Gizël, kampëc, fëlaggyák nekëd az utolsó kenetët, pisloghatol mostmán. De oszt nem a plébános kezdte el mondani, hanem a fijam. Hogy anyukátul nem lëhet dógozni mënni, mëg énvelem mindég van valami, mëg hogy nem bírja mán álandóan szaladgáni idefele… hee, úgy a lelkëmbe gázolt, hogy én arra nekëd szavakat nem tudok mondanyi. A végin oszt’ csak kinyögte, hogy éngëmet pegyiglen most ű otthonba fog vinni, ahun vigyáznak rám.

Akkor mán mélydepresszijóba vóttam, a Gektizál së hatott rendëssen, nem tuttam tisztán gondolkodnyi. Fëleszméttem valahun félúton, de úgy húlt a könnyem, ahogy a fijam monta nekëm: anyuka, jóistenmëgággya, jó lëssz ott magának. Jó hát, fijam.

Fërtályóra múva mëg is érkëztünk ide, la: Vörbécs Terézija Időssek Otthonnya. Na, mondom, ez këll nekëm, ez is Tërka. A fijammal nem beszéttem akkor mán, eltávolottam tüle: annyit montam, hogy ha a Fángli mëgdöglik, agyonverëm, mëg hogy az aprólékot valakinek aggya el (annyi van, hogy a patkány nem győzi elhordani), mer’ ha a hátsó udvarba húnak el, egészen bizonyosan szívszélhűdést kapok, annak mëg aztán nem lássa jó végit a végrendëletëmbe ű së, az szentigaz. Házrú szëmit lëvëgye, zárja be, Zelenákgyerëk hányja el a havat, piszokdíjat minden hónapba kifizessék, oszt’ jóccakát. Ezzel vátunk el, kalap-kabát, Istenággya.

Nem is vártam el, hogy külön szobát aggyonak itten nekëm: azon csodákozok, hogy a fijamnak ëgyátalán ennyi péze van, hogy kétágyas szobába szuszakojjon. Szobatársam egy vín parázna: egész nap arrú beszél, hogy amikor fijatal vótt, mënt, akkar a vaklégy. (Én mondom, rosszabb e, mint Sëtét Matil.) Rozëllának híjjassa magát: errül megint csak a Volosinovszki Pityu jut eszëmbe, de hogy mijé, nemtudom. Annyi embërrel vótt ez ëggyütt, hogy lësűl a bűr a képemrű, amikor történetbe kezd. Nem győzöm a kërësztët hánni magamra fëlfele. Különben nekëm oszt mondhassa, pont annyit ér, mintha lóval imádkozna: nem hat rám a kujtorgássa. Még az së, hogy elmondja nékëm, hogy a Józsival, aki a szomszéd szobába van, miket ügyködnek ëggyütt.

Mán most ugyë itten vagyok jó hónapja a Vörbécsbe, beletörődtem a sorsomba. Fijam két hete rápróbátt, hogy fënntartsa velem a kapcsollatot, de én úgy gondoltam, hogy aznap nagyon beteg vóttam, oszt’ nem kívántam vele szót érteni. Kákabélű mënyem is mëgvillantotta az örökség szót, mer’ az mëg asziszi, hogy haldokolni gyöttem ide, de ahho’ së szóttam. Amúgy së hagyok rája fagurigát së. Inkább a plebánijára. Këllëtt vagy fél óra, mire rágyöttek, hogy velem itten osztan nem fognak társallogni, úgyhogy el is mëntek azonmód.

Levelet írtam a plébánosnak, hogy ha még ebbe az életbe jó lëcsot akar ënni, akkor indítsa mëg az eljárást, amin én saját jogon aképpen dönthetëk, hogy visszamënëk a házba, hogy az ámbitus ajjárú leshessem, ahogy lëmëgy a nap a kert végibe. Ëgyellőre annyi válasz gyött csak, hogy lëgyek türelëmmel, mán úton van a fogalmazvány, de még várni këll rája, mer’ a fijam sëmmilyen módon nem akarja aztat, hogy én innen kiszabadújjak. Cefetűl érzëm magam emijatt, lelkëm, gondolhatod heee, nekëm mán csak ennyi maradt: ëgy Rozëlla a szobámba, mëg a minden napos kemínymag leves. Mer’ főzni azt itt ugyan nem tunnak! De az mán ëggy másik történet.

Mënëk ki az udvarba, amég süt a nap, hamarosan bëgyön a hó, még – úllëhët – összegyön a mënyemnek, oszt’ lërakom itt a kanalat örökre, nagy bánatomba. Csókol bennetëket,

Gizël

Hógumi

Hamarosan itt a tél, péntekre már eljő a hó, ha lehet hinni az időjósoknak, akiknek soha nem lehet hinni. Elővigyázatosságból és azért, hogy ne tegyünk látványos piruetteket a közúton egy gépjárműben ülve, amiben se légzsák, se rádió, téli gumit szereltettünk az Öreg Japánra. Ez azért megemlítendő esemény, mert az úr 2005. évének január hava óta (amikor egymásra találtunk szeretett, öreg autónkkal) nem volt a talpán téli mamusz, így aztán most boldogan suhan a vizes úton a kis fémteste, amikor aztán másodikban küldöm neki hatvannal.

Nem is az a lényeg, hanem a kapitalista árképzés, amivel szemlesütve kellett szembesülnünk az elmúlt héten, amikoris a gumicsere-műtét megtörtént. Mert hiszen kinek van guminként 15.000 Ft-ja a célra? Az négy guminál már rögtön hatvan rugó, plusz a szerelés, 65.000. Hát nekünk nem volt, meg aztán ez bizony már több, mint a fizetésem fele, cipót meg még nem vettünk. Olcsóbb, alternatív megoldásként ún. 90%-os gumit vásároltunk a kiskereskedésben, amely állítólagosan egy telet futott. A gumi színe fekete, külseje még szőrös, ámde futófelületén enyhe kopás látható, mindennek ellenére még meglehetősen mély a bordázata és kifejezetten téli a kialakítása. 4 darab 90%-os gumi, szereléssel együtt, 30.000 magyar forintba került. Ez a kemény.

Öreg Japán a műtőasztalon: hátsó lábán már az új mamusz :)

Megért ez ennyit? Hát persze, hogy megért. A kocsi nem csúszik, nem kapar, sokkal puhábban veszi a buckákat és remélhetőleg majd a hóban is helyt áll, amikor hányattatott körülmények között kell becsatlakoznunk a forgalomba azért, hogy az otthoni karácsonyi bejglihez minél közelebb kerüljünk. Az elmúlt években már volt néhány izgalmas kalandunk havas-jeges utakon nem kifejezetten téli gumival, idén már nem kérünk belőle.

Sárga és lila

Ma estére ködbe borult az egész város. Hatalmas réteg burkol be bennünket, alig lehet pár méterre látni. Ha nem lenne olyan hideg, azt is mondhatnám, hogy olyan az egész, mint egy nagykabát, ami jótékonyan fogja körbe az ember testét. A ködös időben az utcai lámpák borostyánsárga fénye és az egyre sötétedő égbolt kékes-lilás tónusa meglepően szép egészet alkotott, amelyet pár képen szeretnék bemutatni.

Utcai lámpák

Elsuhanó autók

Ahogy a fény áttör a leveleken

Utcarészlet

Nagyon szép volt!

A sötétek győztek

Ma szürkületkor kellett elindulnom biciklivel, és ahogy azt kell, bekapcsoltam fantasztikus áramfejlesztő berendezésemet, amely egyébként a kerékpár részét alkotja, immáron 8 éve. Tettem ezt azért, hogy fényárban ússzon a kerékpár, mert autóval közlekedve sokszor azt tapasztalom, hogy a biciklisek egyáltalán semmi hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy valamilyen módon jelezzék: ők is az úton vannak. Mivel negyedórás várakozásra kényszerültem a sötétbe boruló város egy forgalmas helyén, ráérő időmben hozzáfogtam számolni, hogy a közelemben elhaladó kerékpárosok közül vajon mennyien hajlandóak arra, hogy bekapcsolják a világítást (már amennyiben az egyáltalán létezik). A 15 perces időtartam alatt 44-en kerekeztek el mellettem, ebből a 44 emberből mindösszesen 11-nek volt világítás a kerékpárján. Hozzá kell tenni, hogy ebből a tizenegyből egy úgy gondolta, hogy jó poén, ha hátul világít a fehér és elöl a piros, így kissé megzavarta a közlekedőket.

A mai délutánon tehát 33:11 lett a meccs állása a sötétek javára. 33 ember gondolta úgy, hogy kísérti a sorsot és a sötét utcán mindenféle jelzés nélkül (még fényvisszaverő se volt) közlekedik a kerékpárjával. Nem tudom, hogy ezek az emberek ültek-e már autóban éjszaka. Egy biztos: világítás nélküli biciklist észrevenni csak a legutolsó pillanatban lehet. Amikor pedig szembe is autó jön, ami elvakítja a vezetőt, csak az utolsó utániban. Nagyon észnél kell lenni akkor is, amikor vezet az ember, de még jobb volna, ha az lenne észnél, aki kerékpárral sötétben elindul. Legalább egy fényvisszaverő, egy karszalag legyen a ruhán, vagy a biciklin, de még jobb, ha világítással is ellátjuk a járművet, hogy az autósok időben észre vegyenek bennünket és ne tolják meg a biciklit hátulról, velünk együtt.

Ezzel a jó tanáccsal zárjuk mai közlekedés-rendészeti rovatunkat.

Need for Speed Most Wanted (2012)

Szeretem az autós játékokat. Egészen gyerekkoromtól kezdődően, az akkor még (mai szemmel) gagyi grafikájú autós játékoktól kezdve követem a fejlődést és igyekszem a nagyobb nevekkel játszani. Mivel inkább az arcade vonalat kedvelem és nem a vérbeli szimulátorokat, így igazából három kedvenc autós játékot említhetek az utóbbi időkből. Az első a Need for Speed eredeti Most Wanted "epizódja", a köveztkező a Burnout Paradise, illetve végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a FlatOut 2. Ezek a játékok hosszú-hosszú órákra lekötöttek, de nem bántam meg, hogy velük múlattam az időt. Nem is gondoltam arra, hogy a Need for Speed sorozatban (a Hot Pursuit-hoz hasonlóan) újra kiadnak egy címet, ez pedig nem más, mint a két hete megjelent Need for Speed Most Wanted, 2012-es változat.

A játékról már az első percekben az jutott eszembe, hogy a Burnout Paradise és a régi Most Wanted elemeit ötvözi. Egyrészt azért, mert a játékban nem előre legyártott pályákon, hanem egy szabadon bejárható városban versenyezhetünk, másrészt pedig azért, mert elképesztő sebességű versenyeket diktál és nem az történik, hogy a játékmenet feléig első próbálkozásra megnyerjük az összes kihívást. Itt igenis oda kell tenni magunkat: sok esetben hatszor-hétszer is meg kell próbálni egy versenyt, mire annyira megtanuljuk a város adott részletét, hogy minden kanyart és ugratót már előre tudunk. Ugyanakkor se verseny közben, se pedig a versenyhelyszínekre tartva nem lehetünk biztonságban a rendőröktől: lépten-nyomon megtalálnak bennünket és egyre nagyobb erők bevetésével harcolnak a városban történt randalírozásunk ellen. (Hozzá kell tennem, sokszor sokkal nagyobb kárt csinálnak, mint mi, szolid utcai versenyzők.)

(C) Criterion

A játékmenet egyébként nagyon jóra sikerült: egy autóval indítunk, majd később a városban számos más járművet lelhetünk fel. Mindegyik járműhöz 5 verseny tartozik, amelyek könnyű, közepes és nehéz kategóriákba vannak sorolva. Mindegyik verseny dobogós helyéért az autót tudjuk fejleszteni: könnyített karosszéria, nitró és jobb tapadású gumi (meg még számos egyéb) lehet a jutalmunk. Nagyon tetszik, hogy az autók ott maradnak a városban, ahol átszállunk egy másik kocsiba, így kis szerencsével a rendőri üldözések során átülhetünk egy régen ott hagyott járművünkbe, így megzavarva a rend éber őreit.

Frontális ütközés egy rendőrautóval: hamarosan lesittelnek

A játéknak vannak persze nehezebb versenyei is: az üldözések és az egyéb versenyek után pontszámokat kapunk, ezzel benevezhetünk a 10 legjobb utcai versenyző legyőzésére. A játéknak ugyanis az a célja, hogy mi legyünk a legjobb versenyzők, ezáltal pedig azok, akiket a rendőrség a legjobban el akar kapni (=most wanted). Ezek a versenyek meglehetősen nehezek, a top 10-ben lévő (gépi) játékosok nagyon jól teljesítenek és nehéz őket megcsípni, főleg úgy, ha az egész városi rendőrség a nyakunkban liheg. Ezek a versenyek sem teljesíthetetlenek: pár sikertelen próbálkozás után miénk lehet a "dicső cím", mi lehetünk a Most Wanted-ek. :)

A grafika, véleményem szerint, egész jól sikerült: a város épületeinek és egyéb felborítható dekorációs elemeinek részletessége, az éjszaka és nappal váltakozása, a fények becsillanása mind nagyon szuperre sikeredett. Ugyanúgy, mint az eredeti Most Wanted-ben, elvakít a fény, ha a nappal szemben megyünk, napfelkeltekor vagy naplementekor. A rendőri üldözések során az autók ütközésekor hatalmas porfelhő terjeng, alig látni valamit, vakon vezetünk. Nekem külön tetszik, hogy ha lemegyünk az útról, vagy afférunk támad valamelyik járművel, akkor a monitorunkra a saját autónk dobálja a koszt, olyan, mintha a szélvédőre ragadna a mocsok, ami persze kis idő után szépen eltűnik, de valósághűbbé teszi a játékot és fokozza a játékélményt.

Városkép: a tömbház mögött már lenyugvóban a nap

Mindent összevetve azt hiszem, hogy olyan játékot sikerült találnom ismét, amivel hosszú időre csillapíthatom autós játékok iránti étvágyamat. Az izgalmas versenyek, az utolsó pillanatban elvesztett kihívások miatti ordítozások a számítógép előtt mind olyanok, amik élvezhetővé teszik a játékot, így aztán kalandra fel, szerezzünk minél több autót és nyerjünk meg minél több versenyt!

Kis drift az úton

Félúton a Diffy 3

Elérkeztem a Diffy 3 fejlesztésének feléhez, sőt, időközben túl is haladtam rajta: 51 pálya van kész, kb. 470 különbség vár megtalálásra és 78 percnyi zenét komponáltam a játékhoz. Ha belegondolok, hogy még egyszer ennyi kell a végleges változathoz, nyelek egy nagyot, de azért derekasan küzdök. A fejlesztés ütemét és a rá fordítható szabadidőt tekintve be kell látni, hogy valószínűleg a 2013-as év játéka lesz a Diffy 3. Sebaj, megéri várni: vannak itt vibráló csillagok, kissé átdolgozott segítség mód (ez még most is formálódik), megújult ablakok, teljes képernyős/ablakos mód, amit csak akartok és amit a kérdőíven bejelöltetek májusban. Próbálok megfelelni a játékosok igényeinek, éppen ezért egy újabb kérdésre keresem a választ. Ha leendő játékos vagy és érdekel a Diffy 3, kérlek válaszolj egy egyszerű kérdésre a hivatalos blogon. Köszönöm előre is!

Halottak napja

Elképesztően gyorsan telik az idő: már megint őszi szünet van. És ha őszi szünet, akkor újra adott a lehetőség  arra, hogy körbelátogassuk a családot. Éppen nem alkalmas időben autókáztunk hazafelé: szakadó esőben, sötétben haladtunk előre ötvennel, néha hatvannal, mert nem láttunk semmit. (Azért a családi körben másnap elköltött ebéd megérte.) Természetesen azokról sem feledkeztünk meg, akik már nem ülhetik velünk körbe a nagy asztalt, így mécseseket helyeztünk el a sírokon. Érdekes volt: csütörtökön a szűnni nem akaró eső csak arra a negyed órára csendesedett el, amíg a temetőben jártunk és meggyújtottuk a kis lángokat. A temetőben egyébként hagyományosan több ezer mécses égett, szinte láttunk a fényüknél. Megnyugtató volt közöttük sétálni, egyáltalán nem rémisztő ilyenkor a tudat, hogy éjnek évadján a temetőben bolyongunk, sírokat keresgetve.

Csendesen lobogtak a lángok

Természetesen ilyenkor a halottak-napi hiénaipar is fellendül: mécseseket, amiket az ünnep után 20 Ft-ért árulnak, előtte masszívan minden üzlet 100 Ft környékén tartott, a virágok árai az egekbe szöktek, a koszorúk és egyéb ilyenkor vásárolandó dolgok megfizethetetlenek azok számára, akik több helyre is mennek a temetőben és mindenhová el akarnak helyezni belőlük. Jönnek a viráglopók, akik mindenfelé árulgatják a temetőben sírokról leemelt csokrokat és koszorúkat (még a szakadó esőben az út mellett is árulták a virágot). Nem vettünk belőlük. Én még mindig hiszek abban, hogy egy mécses gyújtása otthon, vagy pedig a síron éppen elég ahhoz, hogy felidézzük a szeretteinkkel töltött időt.