Volt denevér – nincs denevér

Az úgy volt, hogy mi tegnap este, midőn a napkorong lenyugvóban vala, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Jó a kisvárosi este, kellemesen hűs, simogató. Igen hamar feltűnt, hogy az udvarunk fölött denevérek köröznek. Tudni kell, hogy az én életem párja valamilyen eltévelyedés folytán rajong a csúnya kisállatokért, például a denevérekért, meg a mopszokért is, mert szerinte olyan aranyosak. Lényeg, hogy hatalmas nagy élettelen szeme legyen az állatnak, meg ne nézzen ki életképesnek, ő ezeket szereti. Van ilyen. Na, rögvest fel is ment benne a szint és szeretett volna egy repülő vérszívót megsimogatni. Mer' az úgy megy. Én meg úgy gondoltam, hogy ez az a rajongással és vággyal teli érzelemdús pillanat, amit rögzíteni kell életünk kisfilmjébe (amibe egyébként eddig az év folyamán már 44 percnyi jó minőségű vágott műsor került). Szeretem a telefon HD videózási képességét, mert mindig kéznél van így bármelyik izgalmasabbnak tűnő pillanatban elő lehet kapni és felvenni a történéseket. Nem volt ez másképp tegnap este sem. Látni kellett volna! A denevérek bezsongtak, össze-vissza köröztek, én követtem őket, világítottam rájuk, fókuszáltam az estben. Minden volt, ami egy jó mozihoz kell. Kis idő múlva úgy gondoltam, hogy a rögzített közel 8 percnyi anyagból már összejön annyi, hogy 2-3 értelmes percet össze lehessen vágni, így leállítottam a felvételt.

Már magam előtt láttam, ahogy könnyekig meghatva átveszem a legjobb operatőrnek járó Oscar-szobrocskát,  de a telefon keresztbe húzta a számításaimat. Megmakacsolta magát a készülék és nem volt hajlandó újra az élő képet mutatni, hanem a rögzített videó utolsó kockáját lehetett látni a kijelzőn. Biztos most írja kártyára a videó végét – gondoltam magamban, pedig tudtam, hogy nem így szokta csinálni, nem kell rá ennyit várni. Egy perc elteltével megnyomtam a Vissza gombot, mire a telefon bejelentette, hogy bizony a Kamera alkalmazás nem várt módon leállt, és hogy én akarok-e várakozni, vagy bezárom az egészet, úgy ahogy van. Várakozzunk, gondoltam és zsebre tettem a telefont. Egy perc múlva még ugyanott tartott az eszköz, így a bezárást választottam, remélve, hogy csak lesz ebből valami. Hát tévedtem, nem lett. A végeredmény egy 340 megabájtos, fejléc nélküli MP4 fájl. Mivel hiányzik belőle a fejléc, ezért az utána következő hang- és videósávot egyik lejátszó sem hajlandó lejátszani, mivel nem ismeri fel a fájl típusát és nem tud az egésszel mit kezdeni. Ott van a két kis aranyos denevér, meg a rajongás, a csillogó szem és a naplemente is digitálisan kódolva háromszáznegyvenmillió bájtban és nem tudok vele mit csinálni. Rendkívül mérgelő a dolog! És búcsút inthetek az Oscar-szobornak.

Ez az első komoly csalódásom a telefonban és az Android operációs rendszerben (na meg a Kamera alkalmazásban).