Minősítése: kiváló

Örömmel értesítem a Tisztelt Olvasóközösséget, hogy a tegnapi napon sikeresen vettem az akadályokat és egy bravúros vizsgával tettem pontot egyetemi tanulmányaim végére.

Az egész ott kezdődött, hogy előző este már kínomban röhögtem mindenen, illetve lefeküdtünk mi olyan 21 óra felé, hogy majd jól kialusszuk magunkat, hiszen másnap, a Nagy Vizsga napján hajnali 3 órakor kellett hogy ébredjünk felfelé. Na, ennek eredményeképpen este 11 órakor még a plafont bámultam és már majdnem unatkoztam is, amikor zenekedvelő szomszédom hozzáfogott gitározni. Rázendített a bestye, de igazából inkább csak akkord-lefogási kísérlet volt ez, bár így éjfél közeledtével nem kimondottan tudtam ezt tolerálni. Ugyanakkor tubázni is szokott, szóval szerencsésnek is érezhetem magam. Aztán végül is elaludtam: hogy ennek hatására, vagy valami más közbenjáró ok miatt, nem tudom.

Már éppen kezdtem mélyen aludni, amikor megszólalt az ébresztőóra. Nosza, rögvest eltelt egy negyed óra, mire kipattantam az ágyból. Gyors reggeli (amit az én Tubicám készített el, mert volt olyan rendes, hogy felkelt velem megmérettetésem napján), aztán irány az állomás. 4:32-kor jött a vonat, átszállás Szolnokon, utazás tovább, időben megérkeztem. Szitáló eső, de a frizura még mindig tart. Villamos, 4 megálló, leszálltam, be a suliba.

A vizsga megnyitója 8 órakor volt, ez gyakorlatilag abszolút formális, 1 perces duma, ami a legszükségesebb információkra szorítkozott: köszöntésre és a vizsgázók sorrendjére. Éppen kiszorultam a bent maradók listájából, így a folyosón ettem meg több, nagyobb kiszerelésű ideget, mire sorra kerültem. A tételeket jól ismertem, nem szerettem volna húzni a 3-as, 11-es, 13-as, 16-os tételeket. A többi jöhetett! Mondhatni egyáltalán nem lepődtem meg, amikor huszáros mozdulattal a 13-as tételt rántottam ki a pakliból. A tétel címe, mintegy elrenttentésképpen: a szakképzés-pedagógiai kutatások sajátosságai. Itt aztán mindenféle statisztikai módszerről lehet beszélni, vég nélkül. A probléma csak annyi, hogy ezek tőlem nagyon messze állnak, így aztán egy általános képet tudtam nyújtani csak a témakörről, ámbár úgy sejtettem, az itt nem lesz elég.

A tételből való felelést megelőzte a szakdolgozat és a portfólió védése. Azt mondhatom, hogy brillíroztam, de annyira, hogy a portfólió védésére szolgáló, egyébként igencsak remek prezentációt már be sem kellett mutatnom a szakdolgozat védése után (vagy csak annyira rossz voltam, hogy nem akarták látni, bár a későbbi eredmények nem ezt mutatják). A védést követően rögvest A Székbe ültem, ahol számot kellett adnom rettegett 13-as tételbeli tudásomról. No, el is kezdtem én mondani fluenciálissan, de akkor váratlanul érkezett a kérdés:

– Kitől tanulta maga ezt?

Rögtön csendben maradtam! Elkerekedett a szemem, mint a pincsinek, és még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem a jó úton járok a tételben foglaltak ismertetésében. Aztán viszont ezt a feltevést elvetettem és beárultam egyetemi tanáromat, aki a szóban forgó ismereteket oktatta, mindamellett szintén a vizsgabizottságban ült.

– Remek, folytassa csak.

Így hát folytattam, de hamar megunták és rá kellett térnem a tétel végére. Na, ott sem engedtek kibeszélni, hanem kaptam egy, a tételhez egyáltalán nem kapcsolódó, ravasz kérdést.

– Ki a kedvenc pszichológusa?

Egy mérnöktanári záróvizsgán azért nem illik azt mondani, hogy "senki", vagy hogy "nincs ilyen", mert egy nevet úgyis ki kell, hogy húzzanak az emberből. Hát én azt mondtam:

– Rasmussen.

Azért ő, egyébként, mert éppen tegnap, az előadásvázlatok átolvasása közben róla elolvastam egy fél oldalt is. Ezt követően már jött is a szinte kötelező kérdés:

– És miért ő?

Erre azt találtam mondani, hogy azért, mert a Pszichológia II. vizsgán (amit éppen a vizsgáztató tanár tanított) a munkásságához kapcsolódó Rasmussen-modell felrajzolására 10 pontot kaptam, ezáltal négyes lett a vizsgaeredményem. Amikor kimondtam ezt, már meg is bántam, mert ez újabb kérdést vont maga után, miután a röhögés elült:

– Mert miről szól ez a Rasmussen-modell?

No, erről már olyan nagyon sokat nem tudtam mondani, csak annyit, hogy nagyon régen volt már ez a Pszichológia II. vizsga, én meg olyan feledékeny vagyok, de ember-gép kapcsolat, hierarchia, ilyen kulcsszavakat nyögtem. A vizsgáztató (látva a szenvedésemet) megjegyezte:

– Hagyjuk ezt, ez csak amolyan kínzó kérdés akart lenni. Köszönöm szépen.

Ezzel ért véget a vizsgám.

Eltelt egy-másfél óra, mire az eredményhirdetés következett. Itt én személyesen meg lettem dicsérve egy másik kollégámmal együtt, mint "kiemelkedő eredményt elérő kollégák". Lényeg, hogy a portfólióm, a szakdolgozatom, a védésem, a szóbeli feleletem és egyáltalán minden, amire jegyet lehet adni, ötös lett, így egy kiváló minősítésű diplomával zárom tanulmányaimat.

Hamar eltelt ez a két év, azt mondhatom. Nagyon jó volt a végjáték, jobban végződött a nap, mint gondoltam, pedig hazafelé a vonaton két embert is lefogtak a rendőrök Ceglédnél... de ez már egy másik történet.