Diplomaosztón jártunk

Nem mondom, hogy szikrázó napsütés volt, amikor elindultunk a mátkámmal Nemzetünk Fővárosába, de azért nem volt rossz idő. Ma volt a napja, hogy mi, akik az Óbudai Egyetemen teljesítettük a mérnök-tanárhoz szükséges követelményeket, diplomát (vagy nyelvvizsga híján: igazolást) kapjunk arról, hogy bizony mestertanárrá avanzsáltunk.

Az útról nem sokat írnék, csak annyit, hogy volt kontraszt az öltözékünk és a szerelvény esztétikája között. Ezt meg kell hagyni. Mindig hülyén érzem magam díszmagyarban a vonaton: aképp érzem, hogy én bizony túlöltöztem az itt való utazásra. De hát csóró a magyar, a Népszínház utcában meg olyan nehezen lehet parkolni, így aztán kénytelen-kelletlen vonattal mentünk.

Na, amikor aztán beértünk a Nyugati Pályaudvar szemet gyönyörködtető placcára, már esett. Na nem annyira, hogy a fedett részben is szokás szerint álljon a víz, csak éppen szemerkélt. Becaplattunk az oskollába, mert 13 óráig alá kellett írni valamiféle átvételi papirost. Vagyis az előzetes tájékoztatás alapján én ebben hittem, de kiderült, semmiféle papirost nem kell aláírni, így gyakorlatilag 2 órával később is ráértünk volna jönni. Azonban a két óra várakozás a teljesen üres épületben, ahol csak az ütvefúró és valami idegtépő véső hangja hallatszott a felújítás hevében, oly' gyorsan elröppent!

Hamarosan megérkeztek a pajtások, akik közül bizony sokat nem is ismertem, sokuk pedig, akiknek itt kellett volna lennie, nem jöttek el erre a jeles eseményre. Hogy ők döntöttek-e jobban, nem tudom: annyi bizonyos, hogy az egész ceremónia Himnuszostul-Szózatostul nem tartott 25 percnél tovább. Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy én előolvashattam a mérnöktanári eskü szövegét, amit a többiek mondtak utánam. Ez mondjuk tetszett, de nem tudtam olyan lassan olvasni és mondani, hogy legalább fél óra legyen a diplomaosztó.

Az osztás maga jó volt, eleinte azokat is tapsoltuk, akik nem jöttek el, később nem. Páran ásítottak, nekünk viszont, akik átvehettük a dokumentumot (ki-ki, amit megérdemelt) igazán jól esett, hogy végre-valahára idáig is eljutottunk.

Átvettem, enyém!

Hazafelé hol esett (amikor felszálltunk a vonatra és amikor átszálltunk), hol nem. Viszont cserébe kaptunk egy szép nagy szivárványt az égiektől, amit nem győztünk csodálni a retkes vonatablakon keresztül.

Retkes szivárvány

Így ért véget a mai napunk és így zárult egyetemi továbbképzésem. Jól éreztem magam az elmúlt két évben a megpróbáltatások ellenére is. Ahogy mondani szokták: csak a szépre emlékezem. :)