Mondanak ezëk mindënt. Mongyák a kisbótba, hogy gyön a világvége, mongyák, hogy majd a mëvváltó lëssz péntëkën a pijacon, mëg lëhet kérdëzni űtet, hogy akkor merre forogjunk seggel, mëg merre érdemës mënni, de én ezëkbe nem hiszëk. Anná' jobban aképp gondollom, hogy ëgyre több a zsivány, sëmmirekellő.
Mútkorába sëprëm az ámbitus ajját, gyön a Zelenák-gyerëk az uccán. Rámkijátott, "Gizëlnénnye", majd' szívinkfartust kaptam, amikor azon a heréttmacska hangján mëgszólalt. Mondom mi a zíz van mán veled, csak így fínoman adagoltam. Aszongya nekëm, ha valaki gyön, hogy vëgyek tűlle ékszërt, nëhogy vëgyek, mer' csaló járkál errefele. Többen monták. Hát hunnan is lënne nekëm pézëm arra, te, sátánfattya?! Ezzel oszt' elmënt a gyerëk. Krahácsolt az ucca vígiig, hallottam tisztán. Tellik-múlik az idő, éppen a Fánglit verëm këgyetlenű a kert gërádján, mer' a rihes dög mostanába' csak rájár az aprólékra. Ëccër oszt' zörgetik a kaput. "Melyik mán aaa?!" - kérdëztem, mer' a Fánglival csak nem végeztem addigra. Mongya, hogy kicsoda, de nem hallom, mer' üvölt a Fángli kínnyába. Hát csak elindullok elejbe, hogy látnám mán, melyik nem bír a vérivel. Gyerëkëk, ëggy akkora darab embër átt a kapuba, hogy ahogy kinyittam a kaput, hát nem tudott vóna előrefele bëgyönni. Úgy mëgijettem tüle, hogy bëvágtam a kaput, ëggy üdvözlégy márija malaszttal tejjest végigmontam, oszt' mëgint kinyitottam, nem-ë káprázok, mer' az új gyóccërtű, amit a Gektizál helyëtt írt fël nekëm a doktor, borzasztóan összezavarodok. De oszt nem kápráztam, mer' rákezte a nagy embër:
– Hogy maga milyen szép, asszonyom! – aszongya nekëm. Városi ficsúrossan beszétt, mángyanús. – Ëggy baja van csak, hogy nem visel aszöszoárt – aszongya. Hát, mondom néki, jánykorom óta nem járok pëndëly mëg lajbi nékűl, nekëm illyet në mongyon! Különben is hunnan lássa? Röggönyszëme van tán kendnek? – aszondom. Nem úgy mongya ű – aszongya. – Kéne magára némi arany – aszongya. Na, abba a pillanatba belém vágódott a Zelenákgyerëk, hogy aszongya nekëm nëhogy vásárojjak ezëktű, mer' kirabolnak, de mán ekkor oszt' elém tëtte azt a mééénkű sok aranláncot mëg gyűrűket, te, gyönyörűjeket! Ëggyik-másik maj'mësszólalt, ollyan csudálatos vótt, hát mondom ez mán csak képtelenség, hogy hamisíjják az aranyat! Csak mëgösmerem hogy csillog a napba! Nézgélődök ott, alkudozok vele, csűrjük-csavarjuk, de oszt' csak nem akarja lëjjebb annyi az árat, mer' nekëm ëggy lánc oszt végkípp mëtteccëtt. Ollyan, mint ami anyámé vótt, csak elhagytam hetvenkettőbe, amikor a dándogkiálításra mëntünk a Dezsővel, oszt' az ëggyik bestye dög mëgkergetëtt. Elestem, biztos ellöktem a láncot, mán csak otthon vëttem észre, hogy odavan. Két napig ríttam.
Na, elég a'hhozzá, hogy mondom néki: mëgvárjon, mënnézem maratt-ë valami a nyugdíjbú! De úgy próbájjon bëgyönni a kapun a mérettye ellenire, hogy istenëmre fejbe kólintom a viharlámpával. Mënëk be, dúrom a bukszát, hát csak tanáttam rá valót, hogy az Úr fëlëttem a kezemet nem törte el abba a szúrásba. Mënëk kifele, adnám oda néki, hát aszongya:
– Ha kettőt vësz, nénnye, odaadom az ëggyiket félárba.
Mëgvallom mán így utólag, vót ott ëggy gyűrű is, amit legutójára tán Sülysápon láttam a búcsúba, azóta is bánom, hogy nem vëttem mëg, így oszt' csak addig forgattuk a szót, csak addig csábított-kábított ott éngëm a dëbëlla, hogy csak mëgvëttem a láncot mëg a gyűrűt is. Még mëg is köszöntem, hogy a helyembe hozta. Rögvest mëntem befele a tükör elé, illëgetëm ott magamot, hee, akkar a rosszjányok, millyen szép lánc, millyen szép gyűrű. Magamon is hattam avval a lendűlettel.
Másnap oszt' úgy gyött ki a lépés, hogy nem vótt otthon kënyér. Mondom csak el këll mënnëm az ábécébe, mer' ha nem tudok ënni, fëlforgok, mint a Volosinovszki Pityu díszpapagája, amelyik mindég aszonta, ha macskát látott, hogy "Küküllő", a zíz ëtte vóna ki a szëmit. (Álatok beszének, sátánság. Ha a Fángli ëccër is mësszólalna, én istenëmre mondom, hogy fëláldoznám.) Mënëk a bótba, nézëgetëm, hogy mit nem vëszëk mëg most së, mer' pézem az nincs, gyön szëmbe az a kis-csëpp huszkilós pultosjány, ismerjük mán ëgymást, mëg tán szëgrű-végrű rokonok is vónánk, de lëtagadom, hee. Aszongya: Gizël mama, maga mëg hogy néz ki? Nézëk ottan, pislogok, mint a lápi póc, erre aszongya nekëm, na győjjön csak be a mozsdóba. Bemënünk (jelzëm, jó retëkség vótt, abba a bótba së mëgyëk többet), elejbem lök egy tükröt, aszongya nézze mán mëg! Hát belenézek, úramfija, hee! Mindënëm úgy néz ki, mint azok a felfújt izmos embërëk ëgy szál fecskébe a tévébe, mikor mutogassák az eres testüket, hee! A pofám vígig kenve aranyporral, a kezem is, amelyikën a gyűrű vótt. A lánc mëg csak ilyen fekete szëmét, a gyűrű is. Hát csak átvágott a nagy darab kufár, hogy fordújjon mëg benne a cipó, akárhun van is. Na, lëmostam nagy nehezen, de ráadású úgy kotricoltam hazafelé a szégyëntű, hogy végűl oszt' kënyér së lëtt véve. Szombat-vasárnap maj'mëhhaltam, épp csak ëggy csëpp krumplilevest tuttam főzni, ëgyebet së. Hetfűn bótnyitásra ott vóttam.
Hallgassatok mindég az okos szóra, gyerëkëk, tanújjatok a vín Gizelbű. Dëbëlla embër mëg ha mëgál a ker'kapuba, hát úgy verjétek el lánccal, hogy attú kódujjon.
Gizël
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése