Nyelvpörkölt

Ma egy igaz történetet osztok meg az olvasóközönséggel a tudat hatalmáról.

A röstis gyerek elvetődött egy disznótorba. Nem ment korán reggel, lemaradt a felesekről is. Éppen akkor érkezett, amikor a malac feldolgozása már igencsak nagyban zajlott. Beköszönt mindenhová, jókedvűen nézett szét a forgatagban. Elsétált a malac mellett is, besegített egy kicsit a munkába. A malac kettévágott fejét kezdte el mosni, a fogakat, így látta azt is, ahogy az alsó állkapocsban a malac hatalmas, tappancsos nyelve feküdt. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de úgy gondolta: régen evett már sertésnyelvet, most aztán bepótolja a hiányosságot. Mégsem olyan ez, mint a boltban vett aszpikos sertésnyelv: a jó házi ízeket nem lehet gyári ételekkel pótolni. Majd ő elkészíti úgy a csemegét, ahogy azt illik. Éles késsel ki is kanyarította az izmos nyelvet, becsomagolta, majd a munka végén – mint aki jól végezte dolgát –, elindult haza.

Útközben azon gondolkodott, milyen módon készítse el ezt az isteni finomságot. Süsse meg a nyelvet fűszeresen, ropogósra? Főzze meg bő lében? Végül úgy döntött, pörköltet készít belőle. Amint hazaért, a konyhában abálni kezdte a nagy nyelvet (emlékei voltak arról, hogy a disznósajt készítésekor is így szokták), majd később türelmetlenül lekapargatta a felső réteget, a hártyás bevonat vidáman sercegett a kés alatt. Ezután hagymát vágott össze, paradicsomot és paprikát kockázott, készült a pörköltes alap. A hagymát kevés zsírban üvegesre párolta, közben a kagylóhús-síkosságú rózsaszín nyelvet apró darabokra vagdosta össze – hihetetlen finomság készül ebből, kérem, nyelvpörkölt! Feldobta a nyelvdarabokat a hagymára, amik sercegve kezdték meg utolsó táncukat. Rá a paradicsomot, paprikát, vizet, sót, amit kell, nagyon finomnak ígérkezett a mai ebéd.

Később úgy döntött, rizses hús lesz ebből: bő lére engedte a pörköltet és rizst szórt bele. Úgy gondolta, hogy amíg a rizs megfő, lefekszik egy kicsit. El is szunnyadt talán pár percre a tévé előtt. Később, amikor már ott volt az idő, belenézett a fazékba: elkészült az étel. Gasztronómiai csoda, soha ilyet még nem látott a világ. Nagy öröm fogta el erre, ki is szedett magának egy hatalmas adagot, majd a tévé elé vonult vele és jóízűen kezdte el fogyasztani azt.

„Isteni finom lett ez! Így kell ezt csinálni. Igazán pikánsan lett fűszerezve és milyen isteni… Hmmm, tudtam én, hogy jó lesz ez.” Eképp dicsérte magát és a terméket. Miközben a műsort nézte, egy gondolat kezdett el motoszkálni benne: finom ez a pörkölt, igazán finom, de sertésnyelvből? Milyen dolog már az egyáltalán, hogy az ember megeszi a malac nyelvét, azt, amivel az állat évekig moslékot zabált az ólban? Próbálta elhessegetni a gondolatot, de az mindinkább az elméjébe fúrta magát. Malacnyelv – egyébként is, mi köze van neki egy ismeretlen malac nyelvéhez? Mintha éppen smárolna egy malaccal, undorító.

Az első tányér után még éhes volt, szedett egy újabb adagot magának, de abba már szándékosan nem tette bele a kis nyelvdarabokat. Csak a rizs és a szaft került terítékre. Miközben azt burkolta a tévé előtt, a gondolat szüntelenül benne motoszkált: „Istenem, milyen hülye vagyok én? Nyelvből pörköltet főzni? Disznónyelvből csináltam magamnak kaját, hát normális vagyok én?!” Ennek ellenére a második tányér kaja is elfogyott. Jóllakottan dőlt hátra, nézte még kicsit a tévét, de valahogy a tévében látottak nem jutottak át elméjében a hatalmas, kettévágott malacfej képén, amint azon oldalra csapva ficeg a hatalmas nyelv. „Lehet, hogy leért a földre is a nyelve, miközben mostam? Öcsém, én meg kivágtam, elhoztam és megettem. Hát milyen már?”

Addig-addig gondolkodott az ízletes ebéden, hogy öt perc sem telt bele, már rohant a budira: a jóízűen elfogyasztott nyelvpörköltet rövidesen viszontlátta maga előtt. A tudat, hogy egy malac nyelvét ette meg, olyannyira befészkelte magát a gondolataiba, hogy úgy érezte, csak így szabadulhat meg tőle.