Pottyantósról, sommásan

Vannak olyan momentumok az életben, amikor egy-egy pillanatra megáll az idő és az ember azt hiszi, hogy amit lát, az nem valós; nem lehet, hogy igaz legyen. Azt hiszem, hogy számomra a legutolsó ilyen pillanat akkor érkezett el, amikor neszét vettem, hogy létezik egy Kakikönyv nevű veretes mű, ami bizony kereskedelmi forgalomban is kapható, valóban létező könyv. Nehezemre esett feldolgozni mindazt, amit én abban láttam. Gyerekem még nem lévén nem gondoltam át, hogy a benne feltárt információ mennyi, egymás között csak csendben sugdosott dologról rántja le a leplet a célközönség előtt. Ez is rávilágított arra, hogy ez a kaki-téma bizony örökbecsű. Minden baráti beszélgetésben előjön, mindenkinek más történetei vannak vele és mindenki nap mint nap találkozik a Porcelánnal, amibe saját művét elhelyezi kisebb-nagyobb munkával.

Szerencsésebb eset persze, ha porcelánnal találkozunk.

Azt hiszem, az egyik legfelkavaróbb emberi találmány az udvari „pottyantós” budi. Amikor ilyennel találkozom és úgy hozza a szükség, hogy használnom is kell, mindig mélyen megérint a dolog. Történetesen az, hogy én magam is hozzáadhatok az eddig készült Nagy Egészhez egy kicsit, amivel a deszka alatt formálódó piramis újabb, eddig soha nem látott magaslatokba ér el. Főleg durva, hogy ha estefelé az ember bekapcsolja a – szerencsésebb esetben bevezetett – világítást is, akkor láthatóvá válik a bestiális piramis csúcsa a maga gyalulatlan, ellentmondást nem tűrő, durva valójában. Ekkor az ember azért megszeppen egy kicsit. Miközben az ódon deszkákon üldögél, talán elgondolkodik azon, hogy hány meg hány itt töltött perc kellett ahhoz, hogy ez az építmény megszülessen a semmiből és ilyen terjedelemre tegyen szert.

Ezen amúgy, szerintem, könnyen túl is tenné magát az ember fia, amint kiszabadul a kalyibából. Ami sokkal tovább vele marad, az a szag. Az a fojtós metán, amit ha sikerül letüdőzni, akkor öt percig köhögtet. Érdekes módon erről is van egy történetem. (Mondtam, hogy ez kimeríthetetlen téma. Azt is, hogy mindenkinek van egy története…)

Megboldogult fiatalkoromból emlékszem forró nyarakra, amiket igazi faluhelyen töltöttem el. Itt csak ez a pottyantós lehetőség állott fenn, mint piszkítási lehetőség. Amikor ennek az előbbiekben ismertetett szimbolikus piramisnak a csúcsa már majdnem súrolta a jó ízlés határát, mindig megjelent egy szippantós kocsi, ami annak rendje és módja szerint magába cuppantotta a pöcegödörből annak gondosan összehozott tartalmát. Azt gondolhatnánk balgamód, hogy ilyenkor azért megkönnyebbülünk pár napra és munka közben végre élvezhetjük a nyári levegő különféle frissességeit. Ez viszont nem így van. Az élet itt is kegyetlen és én mondom, barátaim: gyakorlat teszi a fresh air-t! Egy ilyen szippantós akció után olyan szinten erősödnek fel a szagok tónusai és teszik pokollá az ember életét egy hétig, hogy ríva takarodik kifelé minden jóérzésű honpolgár a dolga végeztével. Azt hiszem, hogy fordulópont volt ez a felismerés az életemben: megértettem a „jól megkavarta a szart” mondás igazi esszenciáját. Felismertem a benne bujkáló csintalanságot és azt az igazi, üdvös tudást, amit ez a pár szó mondani bír és amelynek birtoklása némi élettapasztalatot nyújt.

Hogy meddig van még a pottyantós budiknak létjogosultsága? Azt hiszem, sokáig. Mindig lesznek olyan helyek, ahol ez az egyszerű technológia teret vív magának, magával hozva nosztalgiát és derűt, valamint egy témát, amiről mindig lehet beszélni, ha összejönnek a barátok.

Mert története mindenkinek van.