Köd szállt az agyamra, amikor a félév elején azt a feladatot kaptam matematika II tantárgyból, hogy egy, a valószínűségszámítás és matematikai statisztika bonyolult lelkivilágát feltáró előadást kell tartanom a félév közepén. Messze van még április 16-a, gondoltam akkor, de a napok gyorsvonatként száguldottak el mellettem, és hirtelen elérkezett a kritikus dátum. Jelenleg éppen azért utazok a fővárosba, hogy ezt az igen jó minőségű előadást megtartsam, bár hozzá kell tennem, hogy a minőséget és az egész esemény kimenetelét illetően azért vannak fenntartásaim. Azt, hogy a minőségi skála melyik oldalára kerülök a végén, majd inkább a publikum dönti el, ami hallgatótársaimból és matematika-tanáromból áll majd össze.
Szóval izgalmas napom lesz. Főleg azért is, mert az egész egy szerencsejáték. Mivel túl sokan vagyunk, ezért nem kerül mindenkire sor. Az előadásaikat megtartó hallgatókat valamilyen rejtélyes algoritmus választja ki, és mivel van rálátásom a véletlenszám-generátor rapszodikus hangulatváltozásaira, ezért simán esélyesnek tartom magam arra, hogy a nevem bekerül a kalapba.
Ugyanakkor az is gondot okoz, hogy annyi közöm van a valószínűségszámításhoz, mint kecskebékának a zsebórához. Ez jelentősen megnöveli a bizonytalansági tényezőt, mondhatni nagyon szép előadást tudok tartani, és reménykedem, hogy a hallgatóságnak több fogalma van arról, amit hall, mint nekem. Így talán egyensúlyba kerül a két oldal.
Ahogy mondani szoktuk: majd lesz valahogy. Így vagyok most én is. Egyre közelebb kerülök megmérettetésem helyszínéhez, így eszek még egy kis ideget, utána belecsapok a közepébe és megmutatom a frankót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése