Sirimi és Sorsolygó

Megesik az, ha az ember faluhelyen nevelkedik, hogy a kazettás magnóból a presszó rock sorsfordító erejű etűdjei ütik fel a fejüket délutánonként, bezengve ezzel egy egész udvart, meg behálózva egy egész gyerekkort. Az aprótalpú gyermek még ugyan nem érti a szöveget, de azért már dúdolja a melódiákat, és teljes baromságokat hall ki a sorokból.

Arról már írtam régebben, hogy voltak dalok, amiket konzekvensen máshogy énekeltünk, de mindez csak abból fakadt, hogy ezek nem magyar nyelvű nóták voltak, és muszáj volt valahogy emészthetővé tenni a szöveget. Ma azonban eszembe jutott két olyan dalszöveg-részlet, amit én magam énekeltem hülyén, és csak később jött a megvilágosodás.

Ím az első:

Nem érdemes sírni, ha gyötör a bánat
Csak kacagnak rajtam, hogyha sirimi látnak.

De ki, vagy mi a mennykő az a sirimi? Hosszas eszmefuttatás után sem tudtam ezt megfejteni gyerekfejjel, és azt hiszem akkor vált végleg egyértelművé, hogy helyette a sírni szó értendő, amikor bátyám rettenetesen kiröhögött a fennhangon énekelt sirimimmel együtt. Azóta tudom a szöveget.

Aztán itt a második:

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem,
A sorsolygó nem tudja, mit akar.

Ki ez a sorsolygó, és hogyhogy nem tudja mit akar? Azt nem állítom, hogy álmatlan éjszakákat tipródtam végig ezen a problémán, az azonban bizonyos, hogy a sorsolygó nagyon sokáig megvolt a szókincsemben. Olyan sokáig, hogy amikor kiderült számomra, hogy annak helyén valójában "sors olykor" van, nem akartam ezt elfogadni, és ha hallom ezt a dalt, mind a mai napig sorsolygózok.

Ma ennyit meséltem a régmúlt időkről. Legközelebb valami egészen más jön.