– Na, hát mesélj, hogy is vót, mint is vót, Zolikám – kérdeztük a bloggertől, aki interjúnk kezdetére már megszabadult egy hetes borostájától, de a haján még látható, hogy jó ideje nem mosta meg azt.
– Ma estére tervezem – igazít ki bennünket, feje tetejére mutatva, mintha csak olvasna a gondolatainkban. Kaotikus hajfürtjeit hátradobva válaszolt kérdéseinkre.
– Vasárnap kezdődött. Aljasul támadt rám – süti le szemét interjúalanyunk, mialatt bevallja töredelmesen az igazságot. – Délelőtt még javában főztük kedvesemmel az oregánós-tárkonyos lecsót, és kevertük az ízeket, de délután kettőkor volt a töréspont.
– Milyen törésre gondolsz?
– Hirtelen kezdtem nagyon rosszul lenni. Bedugult, majd később folyt az orrom, estére már igen magas lázam volt.
– Rosszul voltál?
– Nagyon. Félre is beszéltem, többek között olyan dolgokat, hogy én holnap bemegyek tanítani.
– Nem mentél?
– Nem. Bár egész este azt álmodtam, hogy egy földbe fúrt alagúton kell átevickélnem, és éjszaka, amikor több, mint 3 órát voltam ébren, vagy inkább félálomban, szintén ez a kép nyuvasztott, valamikor 5 óra tájban sikerült elaludnom. Kedvesem reggel 6.20-kor ébresztett. Közöltem vele, hogy drágám: nem vagyok képes ma okítani. Ő is javasolta az orvost, bár látta rajtam a lelki vívódást.
– Nagy lelki harc volt ez számodra?
– Igen. Keddre programozás elméleti büntetődolgozat volt beígérve az osztályomnak. Az orvos pedig kiírt engem egész hétre. Képzelheted... még azt hiszik, puhány vagyok.
– Ez döbbenet. Hogyan fogadták a munkahelyeden a hírt, hogy táppénzen vagy?
– Hát, nem örült senki, hogy nem leszek egy hétig, de szükséges volt itthon maradnom, hiszen hétfő délutántól egészen szerda késő estig csak alapvető szükségleteim miatt másztam ki az ágyból. Ráadásul állandóan lázas voltam, szédültem és lázálmaim voltak.
– Te szegény... mégis, milyen lázálmok gyötörtek?
– Az egyik álmom az volt, hogy a billentyűzeten a K, C, R, B betűk nagyon fontosak. Ez előjött ahányszor csak lecsuktam a szemem. Aztán meg azt álmodtam, hogy az elsősök elmentek szövegszerkesztés ECDL vizsgára, és mindannyian megbuktak, és mindenki velem ordított, hogy miért nem tudtam nekik normálisan megtanítani a sortörést. Akkor éjjel 4 órát voltam ébren és szenvedtem... szörnyű volt, szörnyű – borult könnybe a blogger szeme.
– És most, hogy vagy?
– Már sokkal jobban. Egészségesebbnek érzem magam, csak sétálnom ne kelljen. De haladás, hogy legalább már ülni tudok anélkül, hogy leforognék a székről. Holnap elmegyek a doktorhoz, elkérem a táppénzes papíromat. Hétvégén még pihenek, de jövő héten már újult erővel kaptatok egyre feljebb az oktatás rögös ösvényein, útvesztőin.
– Kinek köszönhető ez a viszonylag gyors gyógyulás?
– Nos, elsősorban kedvesemnek, aki kitartóan gondozott, és nem okozott neki gondot, amikor hisztiztem. Ugyanakkor főnökömnek is köszönöm, aki a tunyulás posványából egy magvas Delphi-programozási problémával rántott ki. Ezzel egyúttal újra ráterelt a tevékeny életmód gyémántokkal kikövezett útjára. De köszönöm azoknak is, akik betegségem alatt kommentálták (akár a tanirodából is) jókívánságaikat, igazán jól estek a biztató szavak. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem vesztem el.
– Van valami különleges terved, vágyad, miután felépültél?
A blogger gondolkodni kezd. Majd sanda vigyor terül el az arcán, és megjegyzi:
– Nos, igen. Kedden akkora programozás-elméleti dolgozatot íratok, mint a ház. Volt plusz egy hét készülni... most már nincs kibúvó senkinek. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése