Ügyintézés

Ma valami csoda folytán sem a postán, sem pedig a bankban nem álltak előttem droidok. Fennállásom óta soha nem történt még velem ilyen. Postára be, egy perc múlva ki. Bankba be... na, itt azért nem zajlott minden olyan gyorsan.

Vannak nékem ügyeim, amik miatt időről időre be kell fáradnom a bankba, és fontosnak kell látszani, hogy jól menjen a bót. Így történt ez ma is. Rettenetesen örültem, mert itt sem volt előttem senki. Amint kiválasztottam a megfelelő számot, rögvest püttyögött a rendszer, és mehettem az ablakhoz.

Elő is adtam a mesémet, hogy mi járatban vagyok, minekutána a kiskezitcsókolom nyomkodta a klaviatúráját, és bájos mosolyával közölte, hogy sajnos, ez a tranzakció itt és most nem fog menni. – Levett pénzt a kártyájáról, azért – mondja nekem, amin azért is csodálkoztam, mert ilyet azért többször szoktam csinálni annál, hogy probléma legyen. Mondom neki, neharaguggyonmánhogymegszólítom, de nem nézné meg mégegyszer a gépjiben, hogy akkor most miért állnak azok a számok ilyen srévizavé módon. Átböngész, beír, pötyög: márpedig a kívánt tranzakció nem teljesíthető. Mert levett pénzt a kártyájáról, azért – ismétli el a bűnömet. (Hozzá kell tennem, hogy szerintem a számláról szoktunk pénzt levenni, a kártya csak eszköz mindehhez, de mindegy, részletkérdés.) Bájos mosollyal köszöntem meg a tájékoztatást, jeleztem, hogy akkor jövő hónapban újra jövööök! Kimentem a bankból, tettem egy kört, hogy gondolkodnék, és mivel igazságérzetem nem hagyott nyugodni, újra bementem a bankba.

A biztonsági őr hirtelen a fegyvere után nyúlt, de később látta, hogy csak én vagyok, így elernyedt. Bár fél szemmel követett végig. Nyomtam a gombot megint, de már nem volt olyan szerencsém, mint az előbb, mert két zombi várakozott előttem. Ugyan van vagy hat ablak, mindegyikben ülnek is, de csak kettőben ügyfeleznek. A sors most úgy hozta, hogy nem az előző mindentudóhoz kerültem, hanem egy másik kiskezitcsókolom vett gondozásba. Ma gonosz kedvemben voltam, így azzal kezdtem, hogy előadtam, mit mondott az előző tudálékos, ezáltal teljesen meg is nyugodtam, hogy bemárthattam. Jelen ügyintéző csóválta a fejét, nem is értem, miért mondott ilyet a kolléganő, aszondja, kattintott kettőt, meg csettintett hármat, és lám, a tranzakció máris teljesült.

Aztán este elmentünk a Lidülbe, teleraktuk a kocsit cuccal, a kedvesem pedig a parkolóban rádöbbent, hogy nem vett magának dohányárut. Visszament, hogy beszerezzen némi tubákot, majd akkora fejjel jött kifelé, hogy alig fért ki az ajtón. Mondom néki, mivanveledasszony, hát mi nyomja ennyire a lelkedet? Azt mondja, alig kapott cigit, mert nem akarták odaadni neki személyi igazolvány nélkül. Egyszerre mondtuk a légtérbe: WTF? A pénztáros csokkerek nem tudták, hogy a drágámnak már hat éve nem kell személyit mutatnia. (Egyszer kérnék el tőlem a személyit cigivásárláskor! Én azt mondanám, hogy még nincs, de a tanárnéni azt mondta, hogy egy pár hét múlva megkapjuk.)

... micsoda időket élünk!