Ketten vagyunk!

Népnevelő rovatunkban ma azt tárom fel a lelkes közönség előtt, hogy az ember már csak olyan, hogy soha nem elégedett.

Sokat javult a morál az évekkel ezelőtt írott cikkemben tárgyaltakhoz képest, de én ma sem vagyok elégedett. Ma már köszön a diáksereg nagy része. Illedelmesen, ahogy kell. Sok évnyi munka fekszik ebben, én mondom. A helyzet azonban, ami miatt bosszankodhatom, teljesen más.

Gyakori eset: én és a szívem párja együtt megyünk az utcán. A szembe jövő tanítvány keresi velem a szemkontaktust, majd amikor megvan, jól érthetően rámköszön: Jó napot kívánok, tanárúr. Kedvem lenne utána szólni: baj-e, hogy ketten vagyunk? Heveny agylobot tudok ettől kapni, amikor nem látja (pedig két szeme van), hogy ketten megyünk az utcán. Ha már nem tudja eldönteni, hogy mit köszönjön a velem együtt lévőnek, legalább ne tenné hozzá, hogy tanár úr, így legalább a másik is magára vehetné, hogy neki is köszöntek.

Neked sem esne jól, ha bemennék egy osztályba, és csak annyit mondanék: szervusz, Sanyi fiam. Ha nem vagy Sanyi, bizonyára érzed, hogy mennyire kellemetlen tud ez lenni. Hát nekem is az, amikor nem látsz.

Nyissuk ki a szemünket, pajtások, és adjuk meg a tiszteletet mindenkinek – ettől megy előrébb ez a világ.