Gizel nénéd és az ügynök

Valahun onnan indútt az egész történett, hogy a Zelenákné filya mán megint elemibe van, oszt' a bestye elcsikkasztott egy kölyökkutyát valamelyik hátsó portárul. Így beszélik. Na, a jószágot kivitte a kopolyakútho' a határba, oszt' úgy ahogy vótt, felkötte az valami bálamadzagra. Mélységesen megbotránkoztam, amikor meghallottam (szomszédom, a Terka monta hazafelegyövetbe az ábécébül). Vetettem is a keresztet a mellyemen. Azóta a szomszéd Fánglival is embersígesebben bánok, annyira megsajnáttam a kutyakölyköt. A gyereket oszt megfogták a csendőrök, el is hurcolták, de onnantú kezdve Zelenáknét megszátta valami démon, még egyedű vót. Aszongyák éccaka beszaladgál a hombárba, oszt' ott gyútogat, meg felettébb kacag valamin. Előszedett a múttkor is onnat valami pőst, oszt' azt gyútogatta az udvaron, a zíz ha el nem eszi a mellyit. Pár hónapra rá oszt' kiengették a gyereket (azé' vót ollyan sokáig bent, mer' – aszongyák – valami mást is tanáttak tán nálla), hát eléggé piszle-poszla vótt, megviselte a tömlöc a mocskot. Ekkor oszt' Zelenáknéba úgy-ahogy visszagyött a lélek, pedig nem vót egy misén se, az átkozott.

Aszittem ezzel oszt' vége is lesz az egésznek, de valamelyik nap tátorján rossz idő vót, heee, csak úgy csapkotta a komraajtót az ámbitus alján. Menek kifele, mer' látom, hogy kint maradt a konyharuha a madzagon (eztet szeretem, tudod-e, mer' a mostaniak ollyan hitványak hogy mingyán kilököm őket, nem szíjják a vizet se). Mondom, leszedem, még mielőtt elviszi a szél. Hát ahogy ott lampuskodok, eccer látom, hogy ménkű ordít a kapuba egy fijatalember. Na, mondom, ennek is elmentek otthonrú, de még tán a kúcsot is elvitték, hát mit járkál illyen viharba? De oszt' csak észrevettem, hogy nekem ordít valamit, de annyira csapkotta mán akkor a hullámpalát az esső, hogy csak nem értettem, mirű beszél. Mondom illyen rossz időbe még a Fángli is bemenekűl a házába (pedig azt átalába' kint eszi a fene az udvaron meg az uccán), hát csak nem hagyom hogy az én kapumba csapja agyon a villám, ha mán a járdát megcsinátattam. Még a végin feldúrnák megin'. Kimentem, mondom neki, gyere befele. Na nem úgy a, tisztaszobára rá se nézhetett, csak a konyhára engettem be, mer' azé hallottam mán hiradóba, hogy ezek feltúrják a házat, ha az ember egy fél pillanatra ódalt sandít, meg átverik az embert a tézezressel is.

Na, ezt oszt' nem zavarta, hogy a sparhelt mellé rendeltem. Észér egy gyerëk vót, elkezdett nekem valami ollyant mondani, hogy ha én most adok űnéki pézt, akkor hogy azt ű majd kamatostú visszahozza énnékem. Na, ekkor mán inkább azt gondóttam, hogy csapott vóna bele a villám, még a petúniákat se bántam vóna. Előszette a táskájábul azt a ménykő sok íratot, oszt' gyugta az orrom alá, hogy ez nekem mennyire megéri. Aszitte látok a kuslim nékű valamit is. Na, elég abbú annyi, hogy összezsendűttünk betyár módon, ollyan három perc alatt. De mán akkor kezdett erőszakos lenni, hogy csak van egy kis péze, mama, csak van valamennyi péze. Mondom anyádat híjjad mamának, van énnekem onokám, az meg nem te vagy, eriggyél kifele. Oszt' csak ott tuszkúlom kifele az ajtón, az meg mán oszt' megfeszítette magát. Elszökött az erőm valahun, de ekkor oszt' – hogy oszt' hunnat, aztat én nem tudom – előgyött a Zelenákné fija, oszt' akkorát csördített az észérnek a fülire, hogy hirtelen asse tutta ki kivel van. Hozzáfogott a Zelenákgyereknek magyarázni a kamatlábrú', na, erre oszt' megint kapott egyet. Szakatt az eső, én hántam a keresztet a mellyemre, úgy hadartam a miatyánkot, hogy abba hiba nem vótt. Ezek meg csak böstörögtek ottan. Annyira rastogott a csontya a fijatalembërnek, hogy mán én montam a Zelenákgyereknek, vegyen hát vissza. (Fítem, hogy a végin felakassza itt nekem a kapufélfára, mint a kutykölyköt, vagy mittudomén milyen kegyetlenségekre kípes ez. Az annya csak a sátánnal cimborátt.)

Na, miután oszt' jó megszaggatták egymást, meg rájamértek egymásra pár pofont, elment a fijatalember. Én mán közbe' csak befordúttam a konyhára, mondom, meghíjjom a rendőrt, de oszt' zörgeti az ablakot a Zelenákgyerek, hogy ne híjja űköt, elment. Oszt' mire kimentem, hogy szónék a gyereknek, hát gyönne be oszt' raknám rendbe, úgy eltűnt, mintha ott se lett vóna. Akkorra mán oszt' alábbhagyott az idő is. Annyira elfárattam, hogy muszáj vóttam nyútóckonnyi kicsit a sezlony széjin. Amikor meg felébrettem asse tuttam, hogy ámottam-e az egészet, vagy nem.

Kűsűbb, ahogy oszt' ott teszek meg veszek, csak buddogott bennem a gondollat, hogy a gyerek csak jót cselekedett végtire, vinni kéne hát nékik valamit. Sütnyi mán nem fogok, meg a Zelenáknét ki se álom (be nem teszem a lábam a sátán tanyájára), nem tuttam mitévő legyek. Végtire oszt előszettem a komrábul valami jóféle, többéves pájinkát (az uram dugdosta mindég a fűríszgíp tokjába, én meg úgy csináttam, mint aki nem tudja, hogy ott tőt a gép mellett). Aztat a fajtát szettem elibe, amibe egy évbe csörgős almát is belefőzött az a drága jó ember. Áttőtöttem valami hitványabb butéliába, oszt' amikor arrafele mentem, letettem a kapujok elejbe, majd megtanájják. Remélem megissza, nem gyúccsa be ezt is valamibe (mer' gyönyörűjen ég ám)!

Na, közbe menek, mer' valami megint fellökte a savamat, a zíz enné el, tömök rá valamit, oszt' nyútóckodok a hiradó előtt. Isten megággyon benneteket.