Gyötrelem a szolgálati férőhelyen

A tetőtéri lakásba halkan csöpög be az esővíz. A tetőablak aljába tett rongyok ötpercenként érik el nedvszívó képességük maximumát, és mivel feladtam, hogy egy estén már sokadjára csavarjam ki a rongyokat, azok szépen, több sugárban engedik, hogy folyjék a víz a lakással együtt bérelt szőnyegpadló megadott pontjaira. A nyári fülledt meleg rátetőz: a szobában több mint 30 fok van, és úgy érezni, mintha ez a hőmérséklet minden percben emelkedne, mivel a tetőablakot a szakadó esőben nem lehet kinyitni. Aszalódunk. Állott és forró a levegő, mint Dél-Amerika őserdeiben. Úgy tűnik, minta legalább 90 százalékos lenne a páratartalom, alig kapok levegőt. Aludni nem lehet. A kedvesem ugyan megpróbálja, de ötpercenként felébred. Csöpp, csöpp, csöpp. Hallatszik, ahogy a szőnyegpadlón álló tócsába újabb és újabb vízcsepp hullik. A ventilátor maximális fordulaton dolgozik, hogy enyhítene valamit szenvedésünkön, de valójában szinte semmit nem ér a munkája. Megelégelem a folyamatos csöpögést, és újra kicsavarom a rongyokat. Csak úgy dől belőle a mocskos víz. Legalább pár percig nyugtom lesz, amíg meg nem szívják magukat újra. Hiszem én, de valójában máshol csorog befelé a víz, és a rongyok viszonylag száraz volta ellenére továbbra is megállás nélküli a csöpögés. Közben az eső csendesebbé szelídül. Ez azonban talán még veszélyesebb, mint a szakadó eső: áztat, lassan csordogál a tető hiányos cserepein a víz, és pillanatokon belül gyakorlatilag a fal minden pontjából halk csöpögés kezdődik. Tehetetlen vagyok, úgy érzem. Várom, hogy mikor vonul el a vihar, és mikor nyithatok ablakot.

Hosszú percek után az ablakot már nem veri az eső. Mintha a csöpögés is megszűnt volna. Teszek egy próbát, ablakot nyitok. Ma este már sokadjára, bár eddig mindig vissza kellett csuknom pár perc után, mert újra eleredt az eső. Most egyelőre bírja még. Távolban a vihar morajlása hallatszik, és megállás nélkül cikáznak a villámok. Az ereszcsatornákon folyik le a víz, csöpög a tetőről és a fák leveleiről. Eső utáni hangulat van odakint, de a levegő alig mozdul meg, és alig jut friss levegő a szobába. Egy kis idő elteltével a ventilátor elkezd hűvösebb, majd még hűvösebb levegőt fújni. Úgy látszik, megérkezett az Enyhülés.

De nem. Hirtelen újra elkezd szakadni az eső. A szobában ugyan jobb a levegő, de az ablak becsukásával drasztikusan emelkedik a hőmérséklet újra. Egymást érik az áramszünetek, villog a lámpa, a ventilátort pedig – hála a digitális korszak üdvöskéjének – állandóan be kell kapcsolni egy-egy áramszünet után, hiszen elfelejti a szentem, hogy be volt kapcsolva. Egy légy kezd el körülöttem repkedni, feltéve a koronát az amúgy is csodás estémre – mi jöhet még? – tenném fel a kérdést, ha merném, de tudom, hogy a sors van annyira találékony, hogy képes mindezt überelni. Így nem kérdezek semmit, hanem húzok aludni – majdcsak lesz valahogy. Az eső eláll, de már nem dőlök be neki: nem nyitok ablakot, majd inkább hajnaltájt (mondhatnám: pitymallatkor), ha már nem esik az eső, és éppen ébren leszek.

- Mit csinálsz? – teszi fel a kérdést a kedvesem, álmos szemeivel rám pillantva.
- Cikket írok a naplómba – válaszolom. – Vagyis, megyek aludni – egészítem még ki ennyivel, és tényleg, megyek is.