Testnevelés

Egész hétvégén dolgozatokat javítottam. 21 ember 4 feladatból álló informatika próbaérettségije után – mintegy felüdülésképpen – egy kis Pascal elméleti dolgozatot vállaltam be, amiben olyanokat állítottak a fiatalok, hogy hamarost lefordultam a székről kínomban, és azért könyörögtem a Mindenható felé, hogy vessen véget életemnek. Aztán rettenet nagy borulás érkezett, meg hatalmas jégeső, igencsak megijedtem, hogy mégiscsak teljesül a kérés, így inkább valami kreatív, lélekemelő szórakozás után néztem. Éppen kapóra jött a rokongyerek vadiúj szerzeménye, egy darts-tábla! Játsszunk! A csenevész nyilak, és a satnya célbadobási képességem egész jól kiegészítették egymást, legalább kétszer dobtam tripla egyest is. Közben elcsodálkoztam magamon, hogy sportot űzök, még ha az darts is, ugyanis a sporttal való ismerkedésem nem volt ilyen rózsás.

A dobás például soha nem volt az erősségem, megboldogult gyerekkoromban irigykedve néztem azokat, akik a kijelölt távon túl dobták be a sarkon lakó öregasszony kertjébe a kislabdát, az őrületbe kergetve ezzel az öregasszonyt, mivel az összes kislabda a láncon tartott kutyáját találta el. Egyszer magam is nekibátorodtam, összegyűjtöttem minden erőmet és elküldtem a labdát. A probléma csak az időzítéssel volt, kicsit későn engedtem el, így tulajdonképpen az történt, hogy teljes erőből földhöz vágtam magam előtt a kislabdát. A többiek sok métereket dobtak, a kis Thozoo 0 méter 0 centi, beírjuk, elégtelen. Köszönöm. Akkor döntöttem el, hogy zsigerből fogom megutálni a testnevelést, amire a folyamatos futás, és az, hogy mindig utolsóként értem célba, csak még jobban rátett.

Már rendkívül utáltam a tesit, amikor jött a ballagás, majd azt követően a középiskola, ami nem hozott enyhülést. A korlát például számomra egy olyan megfejthetetlen logikai bukfenc, hogy egészen a mai napig nem vagyok képes megfejteni, hogyan lehet azon olyan mutatványokat produkálni, amiket nekem is kellett volna annak idején. Én odáig jutottam, hogy feltoltam magam, ráéreztem, hogy nem kéne, óvatosan leeresztettem magam, és csak úgy repültek befelé az egyesek.

A kötélmászás számomra a nagy ugrások színtere volt: akkorát ugrottam felfelé, amekkorát csak tudtam, majd elkaptam a kötelet. Görcsösen próbáltam felfelé mászni rajta, és amikor már annyira lengett az egész kötél, hogy veszélybe került a két-három kötéllel mellettem mászók élete is (közvetlenül mellettem senki nem mert mászni), akkor elengedtem a kötelet, placcsantam egyet a földön, majd szomorúan könyveltem el, hogy újabb egyesek repültek be a naplóba az elért magasság, és a technika kidolgozatlanságának eredményeképpen.

Ami viszont ment, és amit élveztem is, az a szekrényugrás. Ott úgy pattogtam, hogy többen azt hitték, hiba van a mátrixban, mert Csenevész Zoltán ekkorát nem lehet képes ugrani. Többen hatalmas esésekkel fejezték be a műveletsort, én viszont teljesen magabiztos voltam, azt hiszem csak két-három alkalom lehetett, amikor a landolás pillanatára nem emlékszem, csak arra, hogy a szekrényt alkotó fadarabok között fekszem, minden porcikám sajog és körülöttem mindenki röhög. Mondanom sem kell, az osztályozás napján is ez történt: arra eszméltem, hogy rettenet nagyot csattant a szekrény, atomjaira esett a bennem rejlő energiától, és mindenki röhög, még a tesitanár is, aki eközben fejét csóválja, és újabb egyeseket ír be a naplóba.

Időközben kiderült, hogy vannak problémák a gerincemmel, ezért felmentett lettem testnevelésből. Elégtételt éreztem az addigi megpróbáltatásokért, és azt hittem, eljött a kánaán. Szemeim előtt tétlen testnevelésórák és másokon való röhögés képei sorjáztak. Már éppen a tornafelszerelés rituális elégetésén gondolkodtam, de erre nem lett időm, mert a sors gondoskodott arról, hogy ne unatkozzak. Ha bármilyen labdára, dobbantóra, stafétabotra, mezre, szőnyegre, szekrényre, ütőre, kesztyűre, távolugróhomok-gereblyézésre volt szükség, azokat mindig valahogy nekem kellett előhoznom, vagy megcsinálnom. Ha ezeket nem kellett csinálni, akkor szedhettem a szemetet az udvaron, csak hogy ki ne jöjjek a gyakorlatból. Akkor úgy éreztem, ver az Isten, és nem lehet rosszabb, de később kiderült, lehet: gyógytornára is kell járnom.

A gyógytornák időpontja délután, a tanórák után volt. Ugyanúgy tornacucc, kis fehér atlétatrikó, kis kék gatya, tornacipő, meg a rettenet. Izgatottan vártam az első alkalmat, amiről késtem is kicsit, a biztonság kedvéért. Ahogy a tornaterembe léptem, hirtelen vissza is zártam az ajtót, mert odabent már folyt valami foglalkozás: tíz-tizenöt, nyolc évesnél nem idősebb lány és fiú valami labdával gyakorlatozott – gondoltam, biztosan elmarad a gyógytorna, amikor egy hang szólt utánam:

- Gyere nyugodtan, rád vártunk.

Alázva léptem a terembe. Kikészítve nekem egy kis szőnyeg, amin az aprótalpúak teljesen elfértek, nekem viszont a lábaim jócskán túlértek rajta. Bámultak rám, ki ez az ormótlan, akivel most meg kell osztaniuk eme délutáni szeánsz szent miliőjét. De egy idő után már vígan futottunk körbe (a tíz kicsi indián víg volt legalábbis, én meg valahol a sor végén, magamban szitkozódva, nagy ló létemre vágtattam, és nem hittem el, hogy itt vagyok és ezt csinálom), meg labdákat dobáltunk egymásnak, és nyújtó gyakorlatokat végeztünk. Ez utóbbinál figyelni kellett, nehogy valamelyik gyerek kicsi fejét megtapossam a hosszú lábaimmal; később már szeparálva voltam elhelyezve. Gulliveri fílingemet azonban valahogy soha nem sikerült itt legyőzni, ezért egy idő után ezeket a foglalkozásokat már nem látogattam – ezért soha nem kaptam rosszalló szavakat a tanárnőtől, aki bizonyára érzékelte kínlódásomat a törpék között.

A testnevelés és sport világa tehát nem kimondottan lopta be magát a szívembe. Valahogy utálom a sportközvetítéseket azóta is, soha végig nem néztem egy meccset sem, és meg nem tudom érteni azokat az embereket, akik bármelyik sport iránt rajonganak, vagy betéve tudják, hogy melyik olimpián ki milyen érmet szerzett. Én nem tudom, de úgy érzem, nem vagyok kevesebb tőle. Azért hogy ne legyek teljesen csíra, dobok még egy párat a dartson, és lemosok mindenkit a pályáról.

Reszkessetek!