Göthös Rózsi

A töpörödött cigányasszony azzal tűnt ki a többi elgyötört arcú, sorsára várakozó ember közül, hogy folyamatosan beszólogatott annak, aki előtte jutott be a doktorhoz. A váróterem pezsgő élettérré változott, amikor Rózsi megfogalmazott egy-egy markáns gondolatot:

- Ó, jóvammá, hát ez is utánam gyütt jóuval! Mír ű megy be? Minek híttak engem ide egy órára? Lázas vagyok, náthás vagyok, menek hazafele ha nem hínak be.

És hát, nem hítták be. Az idő csak telt, páciens ki, páciens be, Rózsi pedig mindegyiknek beszólogatott, egyre durvábban. Voltam olyan naiv, hogy egy óra várakozás után azt hittem, majd engem hívnak be következőnek, és elképzeltem, hogyan fogok visszaválaszolni Rózsinak. Pl. hogy ki van írva, hogy a betegek behívása nem érkezési sorrendben történik, csak ehhez tudni kellene olvasni. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe. Aztán végül is úgy hozta a sors, hogy amikor Rózsi már nagyon ordított és toporzékolt, és ötször elindult haza, de végül mindig visszajött, szakorvos vette fel vele a kapcsolatot.

- Rózsi - mondta neki a kedves hangú hölgy. - Ne csináld itt a fesztivált. Más is beteg, senki nem passzióból van itt.

Erre Rózsi megint szívszorító részletességgel sírta el, hogy őt bizony egy órára hívták, és már három van, ő lázas, és nagyon beteg. Közben jól beszólogatott a körülötte állóknak is, és gyakorlatilag hűvös nyugalommal elküldött mindenkit a picsába. Az emberek ilyenkor kicsit megbirkulnak, és nem tudnak, vagy nem akarnak szólni. Egy ötven év körüli nőnek jött ki csak hang a torkán, ő ilyet talált mondani, hogy itt dolgozott harminc évig, ennyi protekció járjon már neki. Erre az összes többi elkezdett morogni, Rózsi meg még jobban kiakadt, és már magán kívül volt, amikor jött egy srác és tolókocsiban eltolta oldalra, mindenki megnyugvására.

Ott csendben maradt. Engem meg behívtak.