A jósda

Zsenge gyermekkoromban a hepehupás, de azért linóleumos padlójú osztályterem kissé málló falai között aljas módon kábítottam el cinkostársaimmal az arra fogékony közönséget. Történt ugyanis, hogy megalakult a jósda, amiben bárki feltehette kérdéseit a jövőről, mi pedig biztosítottuk afelől, hogy kérdését a mindentudó boszorkány perceken belül megválaszolja. A boszorkány persze szégyellős egy szerzet volt, és csak nekünk jelent meg, ezért az érdeklődőnek a jóslás idejére távoznia kellett a teremből. Amikor a jelölt hallotta, hogy a boszorkány távozott, visszajött, és megkapta a választ. Amit persze mi találtunk ki. Ezt azonban ő talán nem is sejtette, hiszen a kis ablakokon beszűrődő fényben hatalmas porfelhő terjengett, mi pedig bizonygattuk: azért, mert a boszorkány éppen most tűnt el.

A porfelhő előállítása nem volt túlzottan bonyolult. A tábla aljára rakódott krétaport a táblatörlő szivaccsal püföltük hárman-négyen, erre elképesztő módon szállni kezdett a finom por. Amikor már nagyjából semmit nem láttunk, ordítani kezdtünk és zörögni a padokkal: az áldozat ekkor bejött, és csak annyit látott, hogy hatalmas por van. És ekkor jött a duma, hogy a boszorkány most tűnt el, és megadta a választ: idén se kapsz kutyát karácsonyra, bazzeg.

A jóslásnak akkor lett vége, amikor egy óra előtt túlzásba vittük a bizniszt, és a hatalmas zörgésre-durrogásra bejött a tanárnő, aki meglátva a port, valószínűleg a sátán utódait vélte bennünk felfedezni, és iszonyatos balhét csapott. Neki már nem mertünk azzal előhozakodni, hogy a boszorkány járt itt, sőt, egyáltalán semmit nem mertünk mondani, így attól való félelmünkben, hogy egyszer újra ő jön be, beszüntettük a jósdát, és vele együtt minden egyéb, ezzel járó tevékenységet. A favonalzóval kapott körmösök beláttatták velünk, hogy ez az üzleti modell nem életképes.

(Amennyire akkoriban szerettem, ha szállt a krétapor, annyira utálom manapság. Nem is szeretek olyan teremben a táblára írni, amelyikben nem fehér, táblafilccel írható tábla van. Ha krétával írok, úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. Nem beszélve arról, amikor törlöm a táblát. Majd’ megfulladok! Ráadásul le nem jön az ember ujjairól, a ruhám mindenfelé krétás lesz, és teljesen kiszárítja a kezemet. Ha megfogom a naplót, a füzetemet, a tollaimat, azok is krétásak lesznek, alig várom, hogy a tanáriban lemossam magamról a port.)