Tomb Raider Anniversary

A Tomb Raider jelen pillanatban legújabb részében (Tomb Raider Anniversary) Peruban, Görögországban, Egyiptomban és az Elveszett szigeten kell kalandoznunk. Mindegyik pályát egy-egy velejéig romlott ellenfél zárja, a játék többi részéhez képest hatványozottan nehéz őket legyőzni, és igazából ez az, amiért tollat ragadtam. Jelen pillanatban éppen a Kentaurokkal küzdök, akiket folyamatosan lőni kell, el kell ugrálni a kővé dermesztő pillantásuk elől, el kell tőlük venni a pajzsukat, fejlövést kell hajszálpontosan, egy adott pillanatban bevinni, úgy, hogy látsszanak a célkeresztben, majd később a már elvett pajzzsal kell a kővé dermesztő pillantást visszaverni rájuk, és ha kővé dermedtek, lőni kell őket - persze nem pusztulnak el elsőre, legalább kétszer kell megcsinálni ugyanezt mindkettővel. Ez az én koromban, úgy látszik, vajmi kevéssé lehetséges, ugyanis nincs annyi kezem, amennyi billentyűt kellene egyszerre kezelni, ráadásul azokat sem összevissza, hanem pontos forgatókönyv szerint.

A Tomb Raidernek ez a fajta logikája soha nem fért a fejembe: egy remek gondolkodtató és ügyességi játékba miért kellenek ilyen, a játék menetéből teljesen kilógó elemek? Voltak olyan részek, amit egy ponton azért kellett feladnom, mert nem tudtam legyőzni a pálya végi gonosz ellenfelet. Semmiféle ugrálás nem segített, fogyott a lőszer kilószámra, mégsem történt semmi. És most ugyanezt tapasztalom, holott a játék gondolkodtatós-keresgetős és ügyességi részei nagyon tetszenek. Visszatértek benne a régebbi játékok hatalmas terei, a kilométer magas termek, a hatalmas, víz alatti kalandok - de nem tudok tovább menni, mert a Kentaurok nem adják meg magukat. Már nem sok kellene egyébként, de valahol mindig elszúrom, és ez engem rettentően el tud keseríteni.

Azért nem adom fel, és próbálkozom. Megyek is... Játékra fel!