Délután, messze

Egy szivattyútelep elhanyagolt fülkéjében üldögélek. Odakint a tűző napon iszonyú a hőség, egyáltalán nem jellemző egy áprilisi hónap végére. De itt bent kellemes idő van, sőt a fel-feltámadó szél a hátsó ajtón friss levegőt és tavaszi illatot hoz a helyiségbe.

Az Isten háta mögött vagyunk. Legalábbis nekem úgy tűnik, bár engem az is meglepett, hogy itt egyáltalán emberek dolgoznak. Egészen más világ és más jellegű munka ez, mint amit én nap mint nap végzek, de nem feltétlenül rosszabb annál. Nyugalmasabb. Az egyenként 75 kilowattot zabáló szivattyú-monstrumok egyenletes, zsibbasztó hangja álmosít, ahogy beszivárog a házba, elnyom minden gondolatot bennem.

Ki is mozdulok. Éveken át az időjárás viszontagságainak kitett, megszürkült műanyag székre ülök, egy gyümölcsfa alá. Kis kert, egy budi, és a szivattyúk: ezek alkotják az udvart. Érdekes, hogy a gépek zaján túl hallom a madarak hangját, és a víz csobogását is. Pedig így kint elég hangos a zúgás. Emberek tesznek-vesznek körülöttem, de én, mint ahogy a nyugdíjasok szoktak, csendesen ülök az árnyékban, és az sem zavar, hogy időnként bogarakat pöckölök le magamról. Ez most jól esik. Kicsit úgy érzem, mintha már napok óta erre vágytam volna.

Csak ülök és hallgatok. Az ütemes, monoton zúgás egyre erősödik, de csak bennem, és lassan minden külső zajt elnyom. Érzem, hogy a nap melegen süt, lecsukom a szemem, és ha minden így marad, lassan el is alszok. Majdcsak felébreszt valaki, ha indulunk vissza a civilizált világba. Most még megpróbálom elküldeni ezt a cikket a naplóba, bár eléggé térerő híján vagyunk. Ha olvasod, azt jelenti, hogy sikerült.

Üdvözlet mindenkinek a vízpartról!