Amikor majdnem meghaltam

Az úgy volt, hogy akkoriban még izgalmas volt egy biciklin ketten utazni. Valaki kormányzott, valaki pedig irányított. Ilyet játszottunk. Egy idő után annyira belejött az ember, hogy teljes mértékben átvehette az irányítást a csomagtartón ülő cimbora. Így történt ez akkor is, amikor abban az utcában kerekeztünk, aminek - bravúros megoldással - az egyik oldalában csak egy darabig volt járda, az is tulajdonképpen csak a betonárok fölé pakolt betonelemekből állt. Ezek a betonelemek azonban az utca közepe felé elfogytak. Hogy milyen megfontolásból, azt senki sem tudja, viszont ami a lényeg: utána csak a betonárok húzódott végig, fölötte semmi.

Vészesen száguldottunk már a biciklivel az elemekből rakott járda vége felé, közben beszélgettünk. Én voltam a sofőr. Kaptam az utasításokat: kicsit balra, kicsit jobbra. Aztán, amikor már majdnem a kritikus ponthoz értünk, én, balga gyermek, hátrafordultam, és úgy közöltem valamit nevetve utasommal. Arra már nem emlékszem, hogy mit mondtam, arra viszont, hogy ő azt mondta, menj ki az útra!, tökéletesen emlékszem.

Elfordítottam a kormányt jobbra, és a kerékpár szinte pontosan a járda végénél, a mély betonárok kezdeténél kanyarodott ki az útra. Pár másodperc múlva felmértük a helyzetet: azt hogy egy apró pillanaton múlt, hogy nem zuhantunk a betonárok mélyére ketten, a nagy ruszki biciklivel. Utasom hálálkodni kezdett, hogy nem estünk az árokba, mire én mondtam neki, hogy tulajdonképpen neki köszönhetjük a szerencsénket, hiszen ő mondta, hogy menjünk ki az útra.

Ő váltig állította, hogy nem mondott ilyet, mivel azt sem tudta, hogy ott véget fog érni a járda, meg különben is, éppen beszélgettünk. Vajon a stressz miatt nem emlékezett arra, amit mondott? Vagy tényleg nem ő mondta? Ezt már soha nem tudom meg. Mindenesetre ott, akkor, valaki megmentett bennünket. Ezt most itt köszönöm meg neki.

---
Illusztráció: www.sxc.hu