Amikor majdnem meghaltam II.

Az úgy volt, hogy akkoriban még mindennel menők akartunk lenni, és minden pillanatot kihasználtunk annak érdekében, hogy menővé váljunk. Nincs ez másként ma sem, ha az ember az életkorát egy kezén meg tudja számolni. Én például autóvezetési tudásomat ecseteltem azzal, hogy egy üveglapot magam elé fogva rohangáltam az udvar közepén, és közben talán még hangot is adtam eme tevékenységem mellé, hogy mindenki jól lássa, milyen okos is vagyok. Azonban, mint az gyermekkorban az ilyen esetekben jósolható, megtörtént a baj, nevezetesen az, hogy megbotlottam, és a magam előtt tartott, akkor méretesnek tűnő üveglap éles szélébe ütve az orromat, azt szilánkjaira törtem, majd a szerterepülő üvegcserepek közé még a biztonság kedvéért be is estem.

Nem sok mindenre emlékszem ezután. Csak arra, hogy mindenem véres volt, még körülöttem az aszfalt is, és a szerterepülő üvegek is. Nem fájt igazából az esés, csak a látvány rémített meg; ordítottam, ahogyan a torkomon kifért. Még az is rémlik, hogy bevittek engem valamelyik kórházba, ahol az igencsak szétnyílt orromat szépen összevarrták. De többre nem emlékszem. Az emberi agy úgy van kialakítva, hogy a sokkoló részleteket minél több dologgal elfedje, hogy ne emlékezzünk rá. De ha emlékem nincs is több róla, az esetet nem tudom elfelejteni: minden reggel, amikor tükörbe nézek, ott van a történet az arcomon. Pontosabban: az orromon. :-)

A baleset helyszíne, olyan 22 év elteltével. Az üvegtábla a kis ház bal oldali ablakából származott. (Jól láthatóan azóta sincs benne üveg.) Megkerültem a kép közepén látható fát, majd futottam a piros nyíllal jelzett hely felé, és ott botlottam meg. Hihetetlen, hogy mennyire nem változott ez a hely semmit.