Oldalak

2006. december 16., szombat

Szánkózni, most!

Ma reggel hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy szánkózzak.

Nem születtem olyan helyen, amely túlzottan szerencsés lett volna földrajzi elhelyezkedés szempontjából, mégis, volt a helynek egy nagy előnye, ez pedig nem más, minthogy egy gát húzódott a falu szélén, a Tisza partján, megelőzendő az árvizet (amely 2000-ben mégis majdnem elöntött minket, egy hajszálon múlt). Ez a gát tökéletes volt arra, hogy amikor télen leesett a hó, hatalmas szánkóversenyeket rendezzünk az oldalán lecsúszva. Voltak favorit helyeink, ahol jó volt csúszni, általában a fél falu ide járt. Egy nap után olyan betonkeményre csúszkáltuk a gát oldalát, hogy bejegesedett, és másnap a szánkók úgy húztak lefelé rajta, mint a bob a jégpályán. Hihetetlen sebességgel száguldott mindenki a gát alján lévő erdőbe, hogy ott a bokrok lelassítsák és megállítsák a szánkót. Ezután a vállunkra fogtuk a járművet, felsétáltunk a gát oldalán, és újra lecsúsztunk. Órákon keresztül. Sötétedésig.

Volt egy masszív kis kormányos szánkónk, alumíniumból. Szerencsétlent nem arra a sorsra szánták, amire mi használtuk: már majdnem a gát alján, elérve a végsebességet, a kormányát elfordítottuk, és a szánkó, velünk együtt, hatalmasat borult, repült, de soha nem esett ránk. Ma már nem merném megcsinálni, pedig akkoriban még nejlonzsákkal is lecsúsztunk a gát oldalán, nem törődve a földből esetleg kiálló fémdarabokkal, vagy törött üvegekkel.

A legjobb verseny volt, amikor a kikoptatott, jeges pálya alján ketten-hárman elhelyezkedtek, majd rajtjelre elindultak a gáton felfelé. A jeges pályán korántsem volt ez egyszerű, és röhögésekbe fulladó versenyeket vívtak a résztvevők. A pálya felénél megcsúszva újra és újra lesodorták egymást, nem sokan voltak, akik fel is tudtak jutni a gát tetejére, épségben. Vérző orr, bevert homlok, lefagyott fül: minden előfordult.

Most egyébként hó sincs. Majd amikor véget ér a karácsonyi hangulat, és beköszönt az új év, leesik a hó, és két hónapig rettentő hideg lesz. De ezt már megszokhattuk az utóbbi években. Hol vannak már azok az idők, amikor úgy kellett közlekedni a járdán, hogy hófalak között meneteltünk? Régen elmúltak, és meglehet, soha többé nem is lesz ilyen. Csak régi fényképeken maradt meg az örökkévalóságnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése