Boldog új évet!

Minden kedves olvasónak nagyon boldog új esztendőt kívánok! Remélem, hogy jövőre is találkozunk!

Vészhelyzetben

Akkor tudatosul bennünk a legjobban, hogy mennyit ér számunkra egy rokon, vagy egy barát, ha hirtelen veszélybe kerül az élete, és nem vagyunk benne teljesen biztosak, hogy valaha még találkozunk. Az ilyen helyzetekben az ember tudata kicsit megborul; komoly önértékelést végez, és akaratlanul is egyre csak azon gondolkodik, hogy mit nem mondott még el neki. Rendre elő is kerül egy-két dolog. Aztán ahogy az ismerős állapota javul, és minden kezd visszatérni a régi kerékvágásba, úgy fakul ki ez az érzés is, majd tűnik el végleg. Az ismerős felépül, találkozunk, beszélgetünk, jókat nevetünk, de nem mondjuk el neki, amit a szorult helyzetben éreztünk és gondoltunk. Ott motoszkál bennünk végig az első újratalálkozás alkalmával, eszünkbe jut, de nem mondjuk el neki. Hogy miért? - örök kérdés marad számomra.

A gyerekkor szépségei

Szombat reggel felkelni, azt hinni, hogy iskolába kell menni, később rájönni, hogy mégsem, nagyon örülni, tovább aludni. Suliban csajoknak szépet tenni, tinidiszkóban bénának lenni, hazafelé magunkat szidni. Állandóan fehér zoknit viselni, magunkat sportosnak hinni, később visszagondolni, ezen jót röhögni. Iskolai büfében a spórolt pénzünkből kizárólag tejport venni, egy nap vagy 25 csomaggal megenni, több napig székrekedni. Nagytesó versenybiciklijével tekerni, minden házhoz becsengetni, csúnya öregasszony kiordítani "megállj, megmondalak nagyanyádnak!". Megijedni, oda soha többet be nem csengetni, udvarra évekig benézni se merni. Fogorvossal találkozni, fogorvos viccelni kezdeni, fogainkat kifúrni akarni utca közepén, megijedni, bömbölni kezdeni, mindenki minket figyelni, helyzetet felismerni, szívatásra rájönni, szégyentől elsüllyedni, fogorvosokat ott és akkor egy életre megutálni. Írószereket mániákusan gyűjteni, már hova tenni nem tudni, de még mindig gyűjtögetni. Bújócskázni, hunyónak lenni, megvárni, míg mindenki elbújni, aztán haverral hozzájuk játszani átmenni. Öt éve udvar végében leállított Ladában autóversenyt játszani, kesztyűtartót kinyitni, annak teljes tartalmát betöltő darázsfészket felfedezni, menekülni, öcsit ordítani-visítani hallani, hét-nyolc helyen megcsípve találni. Kondenzátor töltéstároló képességét felfedezni, rettentően megijedni, kondenzátorhoz soha többé nem nyúlni. Disznóvágáson felnőttek sajtot készíteni, mackósajtnak levést hinni, este kész sajtot meglátni, nagyot csalódni, felnőttek röhögni, szégyentől megint elsüllyedni. Kempingbiciklivel aszfalton fékezni, gumival nyomot húzni, később féknyommal defektig rajzolni. Régóta vágyott játékot megkapni, suliba elvinni, tanár meglátni, örök életre elvenni, lélek összetörni. Iskola udvarán a lapos részen megállt esővízben nyár közepén mezítláb gázolni, strandon levést érezni. Tanárt közeledni meglátni, tanár ordítani, hogy "megálljatok csak, megmondom anyátoknak", mi megijedni, azonnal hazamenni, a tanár ígéretet be nem tartani, megkönnyebbülni. Később suliban tanár történetet előhozni, újra megijedni, tanár ígéretet megint be nem tartani, az egész sztori elévülni. Azt hinni, hogy mindent tudni, megyei versenyre elmenni, rájönni, hogy semmit tudni, megijedni, depressziósnak lenni, visszazökkenni. Iskolai ünnepségre próbálni, valaki valamit mondani, "Kossuthné Szonját" érteni, továbbadni, a másik már "Kossuth víziszonyát" érteni, sikítva röhögni. Éles előadáson mindez eszünkbe jutni, ünnepségen, színpadon állva röhögéstől fuldokolni, magyartanár megőrülni, minket színfalak mögött, műsor után lealázni, beígérni, hogy ünnepségen soha többet nem lenni, persze következő évben ugyanott állni, víziszony eszünkbe jutni, próbán megint röhögni, magyartanár hőbörögni, tavalyira már nem emlékezni. Nyári szünetben esős napokon könyvet írni, világmegváltást tervezni, falutérképet készíteni (a kincs lelőhelyét feltünteni), később felnőtt fejjel a megsárgult irományt megtalálni, visszagondolni, szem könnybe lábadni, sohavisszanemjövést érezni.

Téli szünet

Ezzel a nappal véget is ért erre az évre az oktatás az iskolában. Elkezdődött a téli szünet, a karácsonyozás, és hamarosan köszönthetjük az új évet. Mivel az internetmentes övezetben élő család meglátogatása ilyenkor rendkívül időszerű, a Thozoo naplójában és a Photoblogban is kisebb szünetek lesznek. A hozzászólásokat küldjétek bátran: meg fognak jelenni, csak sokat késnek. Mindez persze nem jelenti azt, hogy pihenni fogok (egy főszerkesztő soha nem pihen), hiszen a szünet alatt is újabb és újabb történeteket fogalmazok, hogy jobban induljon az új év. Legközelebb 2006. december 27-én jelentkezem új posttal, utána újra egy kis leállás következik majd. Legyetek addig is megértőek és kitartóak, mindenkinek nagyon kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok!

Vásárlási útmutató

Na, Sony CD-t se vegyetek. Két-három éve teleírt Sony CD-im mindegyikét csak 99%-ig lehet beolvasni. Három meghajtóval próbáltam végig, aztán Xanax. Pedig most nagyon kellene, másolgatnám őket ide-oda, de hiába. 98-99%-nál mindegyik megáll, olvasási hibával. Persze karcmentesek. Persze 2-3 alkalommal voltak lejátszva (filmek). Persze tokban voltak, állványon, közvetlen fény se érte őket.

Ennyit a 200 évnyi biztonságos adattárolásról most.

Petárdák

Elindult a petárdázás a mellettünk lévő ligetben. Az eddigi években is a december a durrogás, visítás hónapja volt. Javarészt 10-12 éves gyerekek bújnak el a liget fái között, persze megfordul itt az idősebb korosztály is. Ott, ahol senki nem látja őket, petárdáznak. Hallani persze mindenki hallja a környéken a durrogást, és talán ez a lényeg. Délutánonként, iskolából hazafelé menet jó móka, hogy 15-20 petárdát egymás után meggyújtva durrantanak el.

Az első évben, amikor ideköltöztem ez olyannyira zavart, hogy helyben felkapott bottal hajtottam el őket, amikor megláttam, hogy mire készülnek, és még olyan balgaságokat is utánuk üvöltöttem, hogy majd szólok apádnak!, pedig hát nem is ismertem sem őket, sem az apjukat. Második évben éppen a parkban fotóztam a havas fákat, amikor megláttam, hogy két gyerek sunnyog, majd amikor meglátták, hogy közelítek, eloldalogtak. Én pedig egyre csak közelítettem feléjük, aminek az lett a vége, hogy megijedtek tőlem: nyilván el nem tudták képzelni, hogy miért bóklászom a fák között hosszú, fekete kabátban, és visítva futottak ki az útra, onnan pedig, gondolom, hazafelé.

Idén még nem tudom, hogy mennyire leszek könyörtelen.

Hogyan borítsuk lángba lakásunkat?

Itt a karácsony, a szeretet ünnepe; mostanság felettébb aktuális ez a kérdés. Tegnap megvilágosultam, és a fent megnevezett problémakör elemzéséhez nincs is másra szükség, csak egy meggyújtott teamécsesre, amit egy illóolaj-párologtatóba helyezünk.


Két-három óra után teljesen felolvad a mécsest képező parafin, és leég a kanóc is, így a mécses alumínium tálkájában táncolni kezd a láng.


Kisvártatva fekete füsttel kezd füstölni a viszonylag zárt, forró levegőjű térben a mécses, ezután próbálja meg általában az ember elfújni. Ilyenkor azonban rendkívüli láncreakció indul el...












Mivel a párologtatót a forróságtól nem lehet megfogni, ezért szükségünk lesz egy ollóra, vagy egy kombinált fogóra, esetleg egy hosszú csipeszre, amivel a tomboló teamécsest kiemeljük a párologtatóból, és elvisszük egy olyan helyre, ahol el tudjuk oltani. Vigyázzunk (!), hogy ne közvetlenül víz alá vigyük, mert a felhevült parafin rendkívüli módon képes reagálni a hideg vízre (ez nálam gyakorlatilag a plafonig felcsapó, sistergő lángcsóva képében nyilvánult meg).

Eképpen párologtassatok.

---
FIGYELEM! Az itt bemutatott fotók rendkívül biztonságos tesztkörnyezetben (a ruhás komód tetején) készültek, senki ne próbálja meg otthon, házi módszerekkel utánozni!

Valósidejű dolgozat-tudósítás

Programozás gyakorlati dolgozatot ír az osztály. Én a hátsó padban ülök, úgy figyelek.

Az egyiknek máris fülén a fejhallgató, de csak az egyiken, hogy a külvilággal is kapcsolatot tudjon teremteni. Rendkívül lelkiismeretes, már szünetben elkezdte a dolgozatot, 3 másik társával együtt. Miután a szokásos variálás lecsengett (ez nagyon nehéz, jaj, én ezt nem tudom, inkább írja be tanár úr az egyest), csak hozzáfognak, hiszen a könyörgés ilyenkor már oly' hasztalan, mint égő erdő közepére zuhanó repülőgépben az Úrhoz fohászkodni. Két csapatban írják, az első csapat már lement, ők a második. Becsengetés után 5 perccel jönnek a szomszéd városból valók. Szokás szerint késnek.

Közben elöl kettő már beszélget. "Megtárgyaltatok mindent?" - kérdezem. A fő igazságosztó rögtön replikázik, hogy "hát még amit súg se jó!". Gratulálok. Tanulni kellene talán. De csak morog tovább. Már mindenki őt hallgatja. Kicsit mintha zavaró lenne, közbeavatkozom hát - újra. Nem tetszik neki. Néha halkan arréb rúg egy széket. Komolyan indulatba jövök, de mivel látom, hogy ez csak olaj a tűzre, taktikát váltok, és a sokkal hergelőbb megoldásnál kötök ki: nem szólok semmit. Passzív, de hatásos módszer: két-három indulatkitörés után megadja magát, szó nélkül feláll, felöltözik, és - befejezve a dolgozatot - kimegy a teremből. A lehetőséget azért megköszöni. Mindenki les. Nos, megszületett az első elégtelen. Ahogy kimegy, röhögés az osztálytársak részéről; közösen állapítjuk meg, hogy a Xanax neki nem túlzottan használna, csak mint csemegét fogyasztaná.

Később már a kérdések is felszínre kerülnek. Segítőkésznek bizonyulok, még egy kisebb központi részre is megadom a választ. A hallgatóság elégedetten írja a programot tovább. Az első sorokban kacagás hallik, valaki eljutott a hármas osztályzatot jelentő feladatrészig. Közben járkálok, osztom az észt. Legjobban azt szeretem, amikor saját maguk rájönnek egy-egy kis rész megoldására. Olyan emberek is megtáltosodnak dolgozatírás alatt, akik egyébként nem túlzottan sokszor brillíroznak órán. De valamit csak sikerül csinálniuk.

Még 15 perc van hátra. Kezdenek elfogyni az ötletek. Srác mellettem éppen egy kiválasztási szerkezetet elemez, mint ahogy én szoktam: mondja maga előtt, magyarra fordítva. "Ha nagyobb, mint nulla, akkor... mi van akkor?" Fiatalkori önmagamat juttatja eszembe, amikor még varázsosnak tartottam a programozás világát, és hajnal kettőig-háromig játékprogramokat írtam, körbe voltam véve papírokkal, vázlatokkal, színes rajzokkal. Ma már nem varázslatos, csak inkább érdekes. Néha izgalmas.

Vészesen fogy az idő. Elkezdenek menteni. Hülye szokás, hozzáteszem, rögtön az elején kellene. "Még 5 perc van" - jelentem be. "Ó, csak?!" - jön a kérdés elölről. Hát, csak. Közeledik a szünet, fejhallgatóból felhangzik a zene. Mentenek, és talán elégedetten távoznak. Ha nem is sikerült tökéletesen megoldani a feladatot, azért valamit mindenki csinált, és remélhetőleg jó jegyek születnek. Most kicsöngettek. Jó szünetet mindenkinek!

Újra spam-áradat

Hát az ideg, ha meg nem öl. Eddig sem volt kevés a kéretlen levél, főleg július közepe óta, de az utóbbi napokban meg aztán abszolút elszaporodtak. Olyannyira, hogy egészen egyszerűen immunis vagyok már a kis boríték-ikonra, ami az új levelet hivatott jelölni, tekintve, hogy szinte mindig ott van az óra mellett. A tegnapi nap termése:

Nagyobb méretben

Hihetetlen, hogy mennyi jön belőlük. Ráadásul egy olyan címre érkezik mindez, ami nincs beregisztrálva sehova, nincs megadva sehol, szóval rá nem tudok jönni, hogy honnan jutnak hozzá. Lassan már ott tartok, hogy minden levelet, ami .com-os domainről jön, töröltetek a szerverről, ne is töltse le a kliens, engem ne idegesítsen vele. Hiába üzenetszabályok, hiába tiltások, egy-két nap, és új címekről, új típusú levelek érkeznek, héber, kínai nyelven, franciául és angolul. Szoftvereket, gyógyszereket, meg kedvező tőzsdei ajánlatokat hirdetnek, de egyik-másik meg aztán olyannyira zagyvaság, hogy egész egyszerűen abból egy értelmes szót nem lehet kiolvasni - nem tudom megérteni, hogy ennek mi értelme van. Talán majd jön egyszer egy okos ember, és elmagyarázza, hogy az olyan spamet, amiben egy értelmes sor nincs, miért éri meg bárkinek is küldözgetni.

Szalagavató

Az iskola egyik legrangosabb eseménye a szalagavató, amelyet a végzősök tiszteletére rendez az iskola. A szombat esti ünnepségen hihetetlen mennyiségű ember volt képes bepréselődni a tornaterembe, de annyi, hogy azt csak így, egyszerűen, szavakkal, el sem lehet mondani. A műsort még láttuk, mivel ravaszul háromnegyed órával az esemény előtt elfoglaltuk a helyünket. A műsor után egy óra szünet, mindenki a tornateremből ki, aztán a helyiek a tornatermet átrendezték teljesen, majd mindenki a tornaterembe be, mivel kezdődött a végzősök tánca. Mi is - balga módon - kimentünk a műsor után, ennek szinte egyenes következménye volt, hogy a több, mint ezer ember mellé már nem fértünk vissza a tánc kezdetekor. Próbáltunk beszuszakolódni, de nem ment. Több rétegnyi emberen nem tudtunk keresztülgázolni, és hiába is gázoltunk volna, úgysem láttunk volna semmit. Így aztán erről lemaradtam. Remélem azonban, hogy a hivatalos videó jól sikerült, és legalább azon lesz módom majd megtekinteni a táncot, ugyanis több, számomra kedves ember is részt vett benne, és mindenképpen szeretném úgy méltatni a teljesítményüket, hogy tudom miről is beszélek, nem csak feltételezem, hogy jól táncoltak.

Hódít a Firefox

Nem tudható, hogy a folyamatos rábeszélő tevékenység eredményeként, vagy egyéb más okból, de a napló látogatottságánál immáron előnyt élvez a hódító Firefox böngésző a gonosz Internet Explorer nagyúrral szemben. A legutolsó kimutatás a következő eredményt hozta:


Eszerint a felhasználóknak már több mint a fele Firefox böngészőt használ, és faképnél hagyta az amúgy is lassú, rút, és minden szempontból sebezhető Internet Explorert. Csak így tovább, jó úton jártok.

Szánkózni, most!

Ma reggel hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy szánkózzak.

Nem születtem olyan helyen, amely túlzottan szerencsés lett volna földrajzi elhelyezkedés szempontjából, mégis, volt a helynek egy nagy előnye, ez pedig nem más, minthogy egy gát húzódott a falu szélén, a Tisza partján, megelőzendő az árvizet (amely 2000-ben mégis majdnem elöntött minket, egy hajszálon múlt). Ez a gát tökéletes volt arra, hogy amikor télen leesett a hó, hatalmas szánkóversenyeket rendezzünk az oldalán lecsúszva. Voltak favorit helyeink, ahol jó volt csúszni, általában a fél falu ide járt. Egy nap után olyan betonkeményre csúszkáltuk a gát oldalát, hogy bejegesedett, és másnap a szánkók úgy húztak lefelé rajta, mint a bob a jégpályán. Hihetetlen sebességgel száguldott mindenki a gát alján lévő erdőbe, hogy ott a bokrok lelassítsák és megállítsák a szánkót. Ezután a vállunkra fogtuk a járművet, felsétáltunk a gát oldalán, és újra lecsúsztunk. Órákon keresztül. Sötétedésig.

Volt egy masszív kis kormányos szánkónk, alumíniumból. Szerencsétlent nem arra a sorsra szánták, amire mi használtuk: már majdnem a gát alján, elérve a végsebességet, a kormányát elfordítottuk, és a szánkó, velünk együtt, hatalmasat borult, repült, de soha nem esett ránk. Ma már nem merném megcsinálni, pedig akkoriban még nejlonzsákkal is lecsúsztunk a gát oldalán, nem törődve a földből esetleg kiálló fémdarabokkal, vagy törött üvegekkel.

A legjobb verseny volt, amikor a kikoptatott, jeges pálya alján ketten-hárman elhelyezkedtek, majd rajtjelre elindultak a gáton felfelé. A jeges pályán korántsem volt ez egyszerű, és röhögésekbe fulladó versenyeket vívtak a résztvevők. A pálya felénél megcsúszva újra és újra lesodorták egymást, nem sokan voltak, akik fel is tudtak jutni a gát tetejére, épségben. Vérző orr, bevert homlok, lefagyott fül: minden előfordult.

Most egyébként hó sincs. Majd amikor véget ér a karácsonyi hangulat, és beköszönt az új év, leesik a hó, és két hónapig rettentő hideg lesz. De ezt már megszokhattuk az utóbbi években. Hol vannak már azok az idők, amikor úgy kellett közlekedni a járdán, hogy hófalak között meneteltünk? Régen elmúltak, és meglehet, soha többé nem is lesz ilyen. Csak régi fényképeken maradt meg az örökkévalóságnak.

A ruszki kvarcjáték visszavág

Volt Neked ilyened?


Ha igen, akkor ismered az életérzést, ami ebből a játékból árad. A minap, amikor a Nintendo-féle Donkey Kong-hoz kerestem képet, találtam egy Handheld Quake nevű játékot, ami főleg orosz és ismertebb külföldi kvarcjátékokat emulál - tehát a számítógépen ugyanúgy játszhatóak, mint valamikor régen a valóságban. Hihetetlen a nosztalgia-érzés azoknak, akik valaha is játszottak ilyen, illetve ehhez hasonló játékkal.

Letölthető ezen az oldalon, néha akár magyarítással együtt is.

Ne sürgesd a szakembert

Utálok gépet újratelepíteni.

Igazából az életérzés onnan ötlött fel bennem, hogy ma láttam először működés közben is a Windows Vista-t. És elfogott a hülye vágy, hogy feltegyem én is a saját gépemre, kipróbáljam, teszteljem, és aztán jól véleményt alkossak róla itt a blogon.

De nem teszem. Mert minek.

Ennek ellenére is utálok gépet újratelepíteni. Van egy kis baja, kiír valami izét, nemtudom, valami error - szól a meghatározás, és én megyek. Próbálkozom. Olyan hibajelenségekkel találkozom, amikkel azelőtt soha nem. A legegyszerűbb műveletek tetűlassúak, nem segít csökkentett mód, kémprogram-irtó, sőt, igazából a kalapácson kívül semmi.

- Újra kell telepíteni - mondom ki a mindenki által utált ítéletet.

Ezzel azonban nagyon óvatosan kell bánni. Azért is utálatos ez a mondat (magam is utálom), mert egyrészt a szakember technikai jártassága hull hirtelen porba, szinte hallja, ahogy azt gondolják róla: na, ezt jól megoldanád te is, ennyit tudsz. Másrészt pedig ennek a varázsigének a kimondása óhatatlanul újabb és újabb kérdések sorozatát veti fel, ugyanakkor feltételezik a szakemberről, hogy neki most ehhez kedve is van, mintegy vágyat érez arra, hogy újratelepítsen egy rendszert - ötvenharmadjára. Ugyanott, ugyanazt.

Először is ugye rögtön jönnek a kérdések, szinte könny remeg a szemekben: és akkor most minden elveszik, ami a gépen van? Igen. De akkor most már nem tudom nézni a fényképeimet, és a dolgozataim, meg a munkáim?

Hát úgy néz ki.

- Készült róluk biztonsági mentés? - kérdezek vissza.
- Micsoda?
- Biztonsági mentés.
- Azt hogy kell?

Olyan ez, mint egy csata, csak verbálisan. Nem merülök bele. Lássuk, mi van a gépen. Tetűlassú. DVD-író ugyan van, üres DVD nincs. Nem lehet menteni semmire. Végül is a mentésre váró 23 gigabájtnyi adatról kiderül, hogy 10 giga zene megvan CD-n, a többi film, ami úgysem kell, és tulajdonképpen egy cédényi fotó, meg 3 excel-tábla az, amit le kell menteni. Gyorsan megoldjuk.

Elindul a telepítés. Szeretik figyelni, mindannyian. Főleg a százalékok alakulását a folyamatjelzőkön. Egyik kellemes élményem volt még a Sulinetes korszak elejéről, amikor mindenki gépet vett, és minden géphez csak Linux járt, és mindenki Windowst szeretett volna helyette. Családhoz mentem, elmagyaráztam, hogy a Linux és a Windows partícionálása kissé eltér egymástól, újrapartícionáltam hát a lemezt, és elkezdtem formázni. 1%. Mindenki lázasan figyeli a monitort. Állnak mögöttem, és figyelik, hogy az Új Géppel most mit fogok kezdeni. Kis idő múlva: 2%. Akkor már feszengtek, vakarózás is hallik. 3%. Már érdekesebb volt a plafon, meg egymással szóba is elegyedtek az addig csendben figyelő háziak. Azt hiszem, a legkitartóbb az a gyerek volt, aki a gépet kapta, olyan 27% környékén unta meg bámulni a monitort, és ment vacsorázni a többiekhez.

Én meg telepítettem. A formázás után ez jön. Szép színes, szagos, mindenkinek tetszik. Elvagyok a gép előtt, kornyadok. Egyszer csak jön a mindent vivő kérdés, amitől telepítéskor a falra tudok mászni.

- Mikor lesz kész?

Nem elég, hogy két órája a géped előtt ülök, és tulajdonképpen küzdök azért, hogy ebből a rakás vasból még egy használható gép legyen, te bekérdezel. Ütni tudnék. Általános fogadalom, hogy aki nem ér rám, arra én sem érek rá, és a rendszertelepítést követően átadom neki a kész rendszert. De arra én semmit nem teszek azon túl. A különböző apró kis alkalmazásokat, a furfangosabb drivereket majd oldja meg ő maga.

Én meg addig jót vacsorázok.

Ötödik kerületi kalandok

Ma nemzetünk fővárosában jártam, kedvesem kíséretében. Az ok, amiért oly sokat utaztam nem más, minthogy átvegyem az engem jogosan megillető tiszteletpéldányokat a Fotóvilág album 2007 című kiadványból, amelyben Holtsáv című képem is megjelent. Az utazás előkészületeiben meglátogattam az utvonalterv.hu weboldalt, amelynek segítségével pontosan megterveztem az utazás részleteit: mikor, melyik utcán hány méter után merre kell mennünk.

Fűtetlen vonatban utaztunk végig, fél tíz felé érkeztünk meg a Nyugati pályaudvarhoz. Térkép elő, és indulhatunk. Majdnem a Deák-térig tartott, amíg a térképről is követhető volt az út, azonban a Szent István bazilika környékén már egy kicsit elkavarodtunk, és mátkámmal együtt riadtan néztünk a vakvilágba. Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelenjében fantasztikus ötletem támadt: a legközelebbi élő emberhez léptem, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen akkor most hol van a Deák tér? A negyven év körüli nő furcsán nézett rám, majd intett egy fiatalabb lánynak, aki odalépett hozzánk. Megismételtem a kérdést, mire ő hozzáfogott:

- Mmm, er, so you need to go that way - mutatott a mögöttem lévő területre.

Tele volt az utca emberrel, nekem sikerült két olyat kiválasztani, aki egy szót sem tud magyarul. Máshogy fogalmazva: nemzetünk fővárosában én, mint magyar állampolgár két külfölditől kértem útbaigazítást, ráadásul olyan úticélt megjelölve, amely mögöttem volt 50 méterre. Nincs jelentősége.

A Deák-tér már látszott, a térkép szerint azonban csak érintőlegesen, a szélén kellett elhaladnunk a Bárcy István utcán keresztül. Az aluljáróból feljövő legelső embert megint csak megszólítottam, mondaná hát meg, merre is van a Bárcy István utca. Csak ezután vettem észre, hogy több "Budapest" feliratú térképpel vesződik, és nem nagyon találja az utat. De ha már ott volt, akkor megkérdezte, hogy merre van a Zrínyi utca, de ebben nem nagyon tudtunk neki segíteni.

Bekeveredtünk hát a Deák-térre. Aluljáró valami förmedvény, minden 2 méteren kérnek tőled pénzt, szeretetet, megértést, világbékét. Hallhatod, amint énekelnek, táncolnak; láthatod, ahogy a telefonfülke alatt (fölött, mellett) alszanak. Jó onnan kijutni. A Deák-téren már annyira nem tudtunk tájékozódni, hogy két posztoló rendőrhöz léptünk oda: mondanák hát meg, merre is van a Bárczy István utca. Mind a kettő nagyon okos volt, de sajnos térkép nélkül nem értek sokat, éppen ezért (meglepetésemre) a legnagyobb erőbedobással mentek le a metrólejáróhoz, kértek térképet, kedvesek voltak. Azt hittem, amikor elindultunk lefelé, hogy most aztán jól megvernek bennünket, amiért ilyen egyszerű dolgot nem tudunk, hogy hol van a Bárczy István utca, de nem ez történt: segítőkészen, megmutatva, ráutaló magatartással elárulták, hogy merre menjünk, igazán nincs mit, bármikor, szívesen, hiszen ez a dolgunk, viszont látásra, miegymás. Én voltam a legjobban meglepve.

Megtaláltuk az utcát vívódások közepette, és elindultunk, majd egy negyed óra múlva az Egyetem téren áthaladva jutottunk el a Digitális fotó magazin szerkesztőségébe, ahonnan tulajdonképpen a fotóalbum is ered. Átvettem a könyveket, mintegy öt perc alatt, majd elhagytuk az objektumot, ami tulajdonképpen nem más, mint egy egyszerű panellakás, pár számítógép, irodásítva kicsit, szóval nagyon kellemes hely volt. Azért egy képet készíttettem magamról, amint a szerkesztőség előtt állok, és feszítek, mint pók a lucernásban:


Örülök, hogy itt is járhattam, és láttam, honnan is indul a minden hónapban megvásárolt magazin. Hazafelé már fűtött vonattal érkeztünk. Az úton megnézegettem a fotóalbumot, és kissé csodálkozom, hogy ennyi jó fotó közé az enyém is befért, de természetesen büszke vagyok arra, hogy egyszer az életben én is a legjobbak közé kerültem valamiben. A sikerélmény páratlan, felemelő és furcsa a saját fotómat egy könyben látni, ami az elmúlt hetekben már a könyvesboltok polcaira is felkerült.

Ha valaki szeretne magának egyet a kiadványból (esetleg karácsonyra, vagy születésnapra), az album weboldalán található e-mail címre küldött levélben rendelhet magának (párjának, szeretteinek) egyet (kettőt, hármat) a neten, kedvezményes áron. (Ez itt most reklám volt. :-))

• A nyertes kép a PhotoBlogon.
  

Szavazás

Elindult a szavazás a napló jobb oldalán! Kérlek, szavazz te is, és áruld el, milyen gyakran látogatod a naplót!

Elemcsere

Réges-régen, amikor a kvarcjátékok már javában elkezdték lenyomni a társasjátékokat, gyakran megfigyelhető jelenség volt, hogy amikor a játékba behelyeztük az elemeket, az összes létező apró kis figura és mozdulat megjelent a játék képernyőjén, majd pár másodperc elteltével lehetett csak használni a kis gépet eredeti céljára: a játékra. Sokszor ötször-hatszor is betettük az elemeket a kis játékba, és megfigyeltük, hogy egy-egy mozgássorozat hány apró kis elemi mozgásra van felosztva. Főként a Nintendo-féle Donkey Kong duplaképernyős játéka volt ilyen, ráadásul ennek az volt az előnye a többi játékkal szemben, hogy az elemek behelyezése után, amíg meg nem nyomtunk egy gombot, láthattuk az összes létező figurát:


Ilyen nosztalgikus időket idézett ma vissza a Honfoglaló nevű internetes játék, amikor az európai játékszobába belépve a következő kép tárult elénk:

Megtekintés nagyobb méretben

Pár másodperccel utána minden eltűnt a játékosok nevei és pontjai helyéről, majd kezdődhetett a játék úgy, ahogy megszokhattuk.

Lehet, hogy a Honfoglalóban is most cseréltek elemet? :-)

---
Illusztráció: www.ggdb.com

Vezető hűtés

Ezt tegnap láttam a Városházán.



Nemazé, de mégismán, hogyhűti?

Állapot 3

Tegnap este elfogyasztottam az utolsó szem tablettámat is. Akkorák voltak, mint egy-egy satnyább zöldbab. A fülem már egyáltalán nem fáj, és a fejem környező része sem, tehát hivatalosan is egészséges-nek nyilvánítom magam immáron. Remélem, hogy ennyivel meg is úsztam erre a télre, és a különböző náthák és apróbb mocskok sem találnak majd meg.

Felezett kréker

A hétvége egyik legnagyszerűbb, a múltba tekintő felfedezése az volt, amikor a kedvesem elárulta, hogy gyerekkorában a Koktél kréker (manapság csak Tele kréker néven futó) sós keksz franciakártya-figuráit mindig úgy fogyasztotta, hogy először hosszában kettéharapta őket. Ez azért volt meglepetés, mert annak idején én is pontosan ugyanezt csináltam.

Jó, hogy ennyi minden közös bennünk.

Horvátoknál jobban eláll

A Rama Harmónia dobozának az alján találhatóak meg azok az adatok, amelyek a terméket jellemzik. Általában a környező országok nyelvein is megtaláljuk mindezt, de ezeket nem értjük. Én legalábbis. De ezen nyelvi hiányosságok ellenére is sok mindenre fény derül, ha a horvát nyelvű útmutatót fürkésszük.



Egyrészt megtudjuk, hogy a Rama minőségmegőrzési ideje 120 dana, másrészt pedig kiderül, hogy a horvátoknál jobb a helyzet, ugyanis ott még a Ramat sem kell 8 fokig lehűteni, elég csak olyan 15 környékére.

After Eight

Valamikor régen, amikor még az is álmatlan éjszakákat tudott okozni, hogy az utcában lévő villanykarókra valaki az iskolából lopott krétával felírta: "it járt a ződ ember", életemben először ehettem After Eight csokit. Ez a csoki a világ egyik legfinomabb csokoládéja, sötétzöld doboza és a nyolc óra öt percet mutató óra, mint szimbólum, már akkor is elbűvölt; ennél már jobban csak a csoki ragadott magával, ami a dobozban volt található. Aztán felnőttem, és több, mint tíz évig nem ettem ilyen csokoládét. Valahogy mindig elkerültük egymást. A minap azonban a mikulás hatalmas pakkal állított be, amelyben - végre! - egy doboz After Eight csoki is helyt kapott.


A csoki egy olyan dobozban kapható, mint amiben a filteres teafüveket kínálják. A csomagolása egy kicsit megváltozott az idők során, kapott egy kis sárgászöldes dizájnt, de a beltartalom (amennyire távoli emlékeimnek hinni lehet) nem változott.


A doboz felnyitása után izgalom fogja el az ember: friss mentaillat árad, majd alábbhagy, de csokit sehol sem látunk: eltakarja a falatokat egy fekete papír, amelyet finoman leemelve a dobozka tetejéről elénk tárul a lényeg, a finom csoki. Igényesen, minden csokit külön csomagolva helyeznek el a dobozban. Ez egyrészt rendkívül igényessé teszi az édességet (az áráért el is várjuk), másrészt pedig megakadályozza, hogy a csokik összeragadjanak.


A csokik egyenként való csomagolása igen izgalmas. Jól eső egy-egy falatot kivenni a dobozból, majd azt a kis csomagból, és elfogyasztani. A csomagok papírja is olyan jellegzetesen "eftöréjtes", zizegős papír, a jobb fajtából. A sötétfekete szín pedig csak fokozza az élvezeteket, a benne lévő, a csokik legjavából való édesség felkelti az ember mindenféle vágyakozását, és némileg fel is frissíti a szellemet.


Apró finomság (ez nekem egyébként minden csokoládénál rendkívül tetszik), hogy a csokilapok hátuljára a jellegzetes betűtípussal írt After Eight feliratot "gravírozták". Sokszor az ember anélkül fogyasztja el az édességeket, hogy az ilyen apróságokat észrevenné, mégis: jól esik a szemnek, jó látni, hogy ez egy igényes csokoládé, igényes embereknek gyártva.


Majd a legvégén jön az élvezet: a csokilapokon belül friss mentaízű krém található. Állagát tekintve leginkább a jobban ismert Melba kocka töltelékét tudnám felidézni, csak persze nem annak ananászos ízvilágát hozza a csoki, hanem a mentol utánozhatatlan aromáját. Ahogy majszolunk, az édes csoki és a mentol finom kontrasztja megmozgatja ízérzékelésünket, és minduntalan azt mondatja velünk: ez Isteni finom!


Én eddig kétféle kiszereléssel találkoztam, de biztosan van többféle is: a kis teafüvesdoboz-szerű 200g-os, illetve a dupla ilyen hosszú kiszerelés, (feltételezhetően 400g-os). Az ízét nem lehet elégszer élvezni, és mivel egy lapocska eléggé kis adag, állandóan újabb és újabb falatot akarunk majszolni, de a mértékletesség itt is kívánatos. Egyrészt egészségügyi okokból, másrészt pedig azért, hogy tovább tartson a csemege.

Megújulás

A fejlécünk megint megújult egy kicsit. Jön a karácsony, a tél, a hóesés, ezért mi is egy kicsit fehérbe öltöztünk.

A régi fejléc nyugdíjba vonult:

Nettelenül

Rendkívül izgága tudok lenni, amikor nincs netes kapcsolat. Nem is azért, mert nincs, hanem mert ember nincs, aki meg tudná mondani, hogy miért nincs. "Dolgoznak a hiba elhárításán, legyen türelemmel", mondják nekem, de egyre inkább elfogy a türelmem. Tegnap egész este nem volt kapcsolat az egész környéken, kör-SMS-ben kérdezgettük egymást, hogy "nálad megy? van már net?". A város másik felén élő ismerősöm viszont egész este használta a netet, szóval nem értem én, hogy hol van itt az igazság. Havi tízért egész egyszerűen nem működik. Ezért a Thozoo naplója megjelenése is akadozik. Én kérek elnézést. Ezt a szöveget most pl. egy szövegszerkesztőben gépelem, hogy majd amikor Nagyjaink visszaállítják jogosan megérdemelt kapcsolatomat, fel tudjam tenni a netre. Addig azonban marad a sivárság. Úgy látszik, a nomád életmód egyre inkább beszivárog mindennapjainkba.

Nomád életmód

Nagyon dolgoztak az utca végén, egy villanykaróról vettek (vágtak) le dolgokat, hullott a vas és a kerámia, majd valami újabb egységet helyezhettek fel - hacsak az egész karót ki nem vágták. Így az egész utcában nem volt áram; az iskolában sem. Ez nem okoz gondot akkor, ha magyar-, vagy mondjuk matematikaóra van. Igaz, hogy sötét van, és kissé hidegebb, mint a megszokott, de azért még lehet tanítani, és felolvasni, számolni...

De mi a helyzet az informatika-órákkal? Számomra meglepetéseket hozott a mai nap, ugyanis jobb volt, mint gondoltam. Előszöris kiötlöttem, hogy első órában röpdolgozatot fogok íratni. Azt áram nélkül is lehet. Kicsit ugyan sötét volt, és a nyolcas méretű Arial betűt talán nehéz volt kiolvasni, de ennek ellenére megszülettek a dolgozatok. Hogy milyenek lettek, még nem néztem. Aztán elméleti óra következett, amin megint csak rutinosan lendültem át: projektor helyett kinyomtatva a kérdések, mindenki felolvas egyet-egyet, és megválaszolja. Remek volt. Talán tartalmasabb, mint a projektoros üzemmód.

Harmadik órában programozni kellett volna: hát, igen, ez az, amihez azért csak kellene egy kis áram. Végül is nem lett belőle semmi, átadtuk magunkat a beszélgetésnek, és megcsodálhattam, milyen ügyesen rajzol egy srác, akit tanítok, de erről az oldaláról még nem is ismertem igazán.

Doktorhoz vonultam ezután, aki megállapította, hogy valamiféle mirigyem durrant be, és az fáj, meg aztán kis középfülgyulladásom is van, így aztán felírt nekem tablettát, szép zöldessárgát, nagyot, hogy abból leszek szíves napi kettőt elfogyasztani. Plusz beígérte, hogy ha nem változik az állapotom, akkor kénytelen lesz sebészhez küldeni, aki felnyit, és kiveszi a fejemből azt a részt, ami fáj. Ezt az opciót már nagyon nem akartam én, így inkább hevesen bólogatva ígértem meg, hogy szedni fogom a gyógyszert.

Egyébként jó anyag. Olvastam a betegtájékoztatóját.

Szórványosan előfordulhatnak központi idegrendszeri zavarok (szédülés, zavartság, rettegés-érzés, álmatlanság, rémálmok). Ritkán epepangás okozta sárgaság.

Meggondolandó.

Állapot 2

Egyre rosszabbul vagyok. Már nem csak a fülem, hanem a fél fejem fáj - hátul. Valami kínság elért, holnap doktorhoz vonulok, miután megtartottam 3 informatikaórát úgy, hogy nem lesz a suliban áram. Se fény. Se fűtés.

Izgalom a köbön.