A hosszú, hazafelé vezető úton egy kis édességre vágyódtunk, ezért betértünk a legközelebb útba eső kisváros kisboltjába. Besétáltunk, majd rendületlenül álltuk a pénztáros és a vásárlók "Ezek idegenek"-tekintetét, de ehhez már hozzászoktunk. (Ehhez, azt hiszem, manapság mindenki hozzászokott, annak ellenére is, hogy sokat vásárolunk bevásárlóközpontokban.) Kiválasztottunk egy zsáknyi csemegét a fogyókúra jegyében, és a pénztárhoz fáradtunk, ahol az unott képű pénztárosnő tételenként a pénztárgépbe ütögette az árakat, mindent kétszer átnézett, nehogy ellenőrök legyünk, majd mintegy oldva a feszült hangulatot, hozzátette:
- Mennyi finomság!
- Hát igen - replikáztam -, kell egy kis energia.
- Milyen szép időnk lett! - próbálta ő folytatni.
- Valóban - tettem hozzá -, előbújt a nap is.
Ezzel, azt hiszem, ki is merítettünk mindent, ami ebben a társalgásban rejlett. A vásárlás végén kéréssel fordultam az unott képű pénztárosnőhöz:
- Egy szatyrot is kérnék, ha lehet.
Lehetett. Meglendült a keze, és leakasztott hirtelen egyet a látszólag több kilónyi szatyorból, majd a pénztárgépbe azon frissiben be is ütött 20 forintot. A szatyor maga az a fajta, ami már attól szétszakad, ha az ember ráordít, de nem is ez volt a legnagyobb probléma, hanem a felirat, ami díszelgett rajta: Kellemes húsvéti ünnepeket!
Október végén egy ilyen feliratú szatyorral kellett elballagnom egy kisváros üzlete előtt. Kellemes húsvéti ünnepeket!
Nem bírom az ilyen igénytelenséget. Tartogassa legközelebbre, lesz még húsvét. Ne most árulja húszért a betévedt vándoroknak. Kedvem lett volna megkérdezni, hogy "Valami aktuálisabb nincs? Valami Mindenszentekes?", de a kérdés elmaradt. Megtépázva léptünk ki a boltból. Pedig megfogadtam már egy párszor, hogy nem vásárolok ebben az üzletláncban, de néha a sors rákényszerít. Olyankor pedig mindig meglepnek engem valamivel. Ma például egy időutazással.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése