Leendő anyósom gombócot főzött. Ez a drága asszony olyan beleéléssel képes elkészíteni ezt a testet és lelket nemesítő ételkülönlegességet, hogy a türelmetlenségen túl (mikor lesz már kész?) a vágy kapja el az embert, hogy lakmározhassék. A tésztát finoman, érzéssel nyújtja a megfelelő vastagságúra, majd azt négyzet alakú szeletekre vágja. A kis szeletek elkészítése után elkészül a töltelék: a fahéjjal finoman meghintett, saját főzésű szilvalekvár. Ezek apró csomagokként ülnek meg a négyzet alakú tésztaszeletek közepén. Ezután, mint egy kis batyut kell a tésztát a lekvár köré ügyeskedni, majd innen szinte rögvest a forró vízbe kerülnek a gombócok, ahol (és ezt is ma tanultam meg) addig főnek, amíg fel nem jön minden gombóc a víz felszínére, plusz még egy pár percig. Ezután tésztaszűrővel kihalásszuk a gombócokat, és nincs más hátra, mint az előzőleg pirított, aranyló zsemlemorzsában megforgatni a kis, lekvárral töltött golyókat, így kapva meg a mennyei finomságot, mely minden valamire való férfiember szívét melegséggel, gyomrát pedig a jóllakottság érzésével tölti el.
Aki gombócot tud készíteni, rossz ember nem lehet.
Szia!
VálaszTörlésAkkor röviden: én jó ember vok! :-)