Barátnőmmel ünnepelni mentünk ki a vendéglátóipari üzemegységbe, elfogyasztani egy finom vacsorát. Rendelünk, várunk. Egyszer csak Fószer odajön, azt mondja: helyet foglalhatna asztalunknál? (Na jó, nem így, "leülhetek ide?", így.) Mert hogy most rendeltek kávét Anyával, és elfogyasztanák. Összenéztünk a barátnével, hát foglaljon helyet, persze.
Csak érdekes volt, hogy az üzemegységben legalább 5 asztal üres, csak mi ülünk bent, és Fószerék pont oda akartak ülni, ahol pedig mi foglaltunk helyet. Később a homályból előkerült Fószerné is, aki az asztalunknál töltött 15 perc alatt (amelyből 5 perc aktív telefonálással ment el) végig a kávé illatát, ízét, zamatát, selymességét és színét dícsérte; mondanom sem kell, a végén már buzogánnyal ütöttem volna agyon Káldit is, aki egyébként egy etióp pásztor volt; ő vette észre, hogy ha a kecskéi a piros bogyókat (=kávébab) legelészik, sokkal élénkebbek lesznek. Ezt elmondta a közelben élő szerzeteseknek, akik rájöttek arra, ha a magokat megpörkölik, ízletes italt készíthetnek, amit ma kávé néven ismerünk. Na, legalább ilyen átéléssel és szakértelemmel mesélt Fószerné a telefonban a kávéról.
Mire végzett, Fószer is elszívta a cigit - füstjét szigorúan felénk fújva -, beszélgettek még egy keveset, majd felálltak, és anélkül távoztak, hogy annyit mondtak volna: fapapucs.
Mi pedig újra egymásra néztünk, szép, kerek szemekkel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése