Egy mérnök feljegyzései

Az Ajtó, amin be kell lépni.

Életem egyik fordulópontjához érkeztem ezen ajtó előtt. Mindeféle tekintetben hosszú út után jutottam el idáig, és ma végre számot tehetek tudásomról. Az ajtó mögött egy háromtagú, vérmes vizsgabizottság vár, de nincs idő, már elébb szólítottak, így benyitok.

Kihúzom a tételt. A bent lévők már egy ideje dolgoznak, nagyon kemény szavakat írnak le a papírjaikra. Regiszter, írja az egyik cirádás betűkkel, a másik papíron virtuális memória feliratot látok, laptáblákat, rendezett sorban. Mi lesz itt? Húzom a tételt. Az "A" tételek közül, csak ne a 14-est, csak ne azt... az ötöst húzom ki. Tárolóhierarchia elemei, gyorsan átpörgetem regisztertől archív tárolóig, menni fog ez. Jöhet a "B" tétel. Csak ne a 13-ast, csak ne azt... Az egyest húzom. Algoritmus, program fogalma, szintaxis, szemantika, csupa olyan dolog, amiről tudok mesélni. Megnyugszom.

Amíg a tételeket dolgozom ki, hallgatom, ahogy Virtuális Memória éppen felel. Külső és belső memóriáról hadovál, látszik, hogy teljesen el van tévelyedve a témában, a laptáblák mégsem annyira egyértelműek. Bétételes tanárral összenézünk, vigyorgunk. Kezdem nyeregben érezni magam. Közben az elnök is rám néz. Biztosan gondolja, hogy nem tudok semmit, mert már nem írok egy ideje.

Rám kerül a sor. Virtuális Memória elkullog, rám néz, én megyek a helyére. Először védünk, a szakdolgozatban miről írtam? Elmondom, jól. Kötekednek. Kérdeznek, de nem tudnak megfogni. Erősködnek, olyan dolgokat állítanak, amik nem valósak, én ezt közlöm is. Érvelek, cáfolok. Látszik, hogy tetszik nekik. Miért pont digitális fotózás? Miért pont erről, és miért pont ezek a programok? Milyen paraméterei vannak ennek és ennek? Megválaszolom. Csend. Hát akkor minden rendben van. Jöhet az "A" tétel, aminek kidolgozott vázlatát a védés közben Átételes tanár úr már elolvasta. Nem tud nagyon belekötni, a ki nem fejtett statikus és dinamikus memóriákról érdeklődik, meg hogy a BIOS most tulajdonképpen akkor milyen memória. Gyorsan túllendülünk.

Bétételes tanárúr viszont sokkal ravaszabb, olyan kérdéseket tesz fel, amelyek zsákutcába hajszolhatnak, ha nem figyelek oda. Roppant módon koncentrálok a kérdésekre, azok megfogalmazására. Kegyetlen. De teljesítek, jó eredménnyel. Megint látszik, hogy tetszik neki. Megköszönik szépen. Majd találkozunk.

Kb. két órás várakozás következik. Feszült figyelem. Ahogyan egyre fogynak odabent az emberek, úgy nő odakint a várakozóban a feszültség. Mindenkit a másik tétele érdekel, mit húztál, mit mondtál, hogy mondtad, belevetted-e ezt. Azt. Még így is érezhető, hogy tulajdonképpen a 13 ismeretlen embert belülről csak a saját eredményei érdeklik. Aztán kijön az utolsó delikvens. Innentől kezdve még fél óra. Közben beszélgetünk, kis csapattá kovácsolódunk.

Idő előtt jön az eredményhirdetés, úgy látszik, ma gyorsak voltak. Bemegyünk újra Az Ajtón, talán nehezebb szívvel, mint vizsgázni: 2, 3, 3, 2, 3, 4, repkednek a jegyek körülbelül ilyen eredménnyel. (Meglesz négyes! Meglesz négyes! - gondolom magamban és erősen koncentrálok.) Aztán hirtelen az elnök elhallgat egy névnél, hosszasan gondolkodik, majd azt mondja: elégtelen. A kulcsszó, minek hatására mindenkiben meghűl a vér, "hát ilyen is lehet?!", eddig csak hallottunk róla. Letolás, szemöldök-ráncolás. Aztán megyünk tovább, 4, 3, 2, majd a névsor végén én következem. Kis hatásszünet a nevem és a jegy elhangzása között, majd megszületik végre: négyes.

Rendkívüli felszabadultság lesz úrrá rajtam a másodperc tört része alatt, hát mégiscsak sikerült, megvan, és ráadásul milyen jó eredménnyel - hihetetlen öröm tölti el ilyenkor az embert, amikor tudja, hogy vége. Átételes és Bétételes csak mosolyog, az elnök, mint ahogyan az egy elnökhöz illik, szigorú tekintettel mér végig minket, kollégának szólít, majd próbál a záróvizsgának valamiféle záróvizsga-jelleget adva arról beszélni, hogy a számítógép és az ember közötti kapcsolatot nem lehet könyvből tanulni, a számítógépen végzett munka szeretét nem lehet elméleti szinten magunkba szívni. Érezte ő, mondja, hogy voltak itt emberek, akiknek napi szinten ott van a dolog (közben sandán felém is néz, de csak alig észrevehetően, sőt, még pár kollégát csendben végigmér), majd elköszön, hűvösebb-kellemesebb nyarat kíván, és a friss mérnökök, egy kivétellel, boldogan kiröppennek az intézményből, szanaszét a városban, és ugyanolyanná válnak, mint eddig: ismeretlenekké egymás számára.

Ma tehát mérnökké lettem. Köszönöm mindenkinek, akiknek közük volt hozzá. Köszönöm a gratulációkat is. Drágák vagytok.

Pihenés következik.