Na, majd legközelebb is benézek. :)
2016. február 29., hétfő
Zárva
Ma végigmentem városunk azon rejtett üzletsorán, hol oly' gyakran váltják egymást a boltok. Nem azért, mert venni akartam valamit, csak be-benéztem az üzletekbe. Mutatom mit láttam 30 méteren.
Na, majd legközelebb is benézek. :)
Na, majd legközelebb is benézek. :)
2016. február 25., csütörtök
Hibernaculum
A legjobban a Hibernaculum című szám tetszik nekem az albumról. Nem túlzottan bonyolult, mégis hosszú órák alatt tanultam meg eljátszani szintetizátoron (majdnem hiba nélkül), erről készült az alábbi videó.
Jó szórakozást!
2016. február 22., hétfő
Paplan elszabadul
Bizony, nehéz idők járnak az egyszerű sorsú házimacskákra. Paplanunk, aki télvíz idején rendszerint olyan formát ölt, mintha egy felfújt lufit szőrrel borítanának be, most még csak hírből sem vette fel ezt az alakzatot. Helyette nyúzott, tüsszög, s mindemellé olyan rosszul néz ki, mintha a Sátán maga formálta volna meg őt a rossz gyerekek elijesztésére, s a kórság, ami nyuvasztja most rögtön akarná magával ragadni, s átadni őt az enyészetnek.
Társasházi kupaktanácsot követően úgy gondoltuk, hogy a kisállat mégsem érdemelte meg ezt a sorsot, ezért most, hogy betegsége ilyen csúf módon kibabrált híres-neves macskasármjával, illő volna elvinni az állatorvoshoz. Ez a nemes feladat ebben a körben rám hárult. Megmondom őszintén, nagy kérdőjelként jelent meg bennem, hogy huzamosabb ideig le tudok-e kötni egy olyan macskát, aki nem igazán van hozzászokva az emberi kézhez. De ami történt, az mindenen túlmutat.
Kezdődött ott, hogy amikor a kocsi megfelelő szegletét kibéleltem a macska számára mindenféle nejlonokkal, akkor szegény Paplan már éppen a nyálát folyatta. Bíztam benne, hogy megéri még azt, hogy eljussunk az állatorvoshoz, éppen ezért úgy-ahogy rendeztem a kinézetét, mégse mehetünk a doktorhoz csordogáló-lógó nyállal. Na, elhelyeztem a macskát a kocsiban. Szerencsétlen jószág itt még egész jól tűrte a dolgot, bár nincs hozzászokva, hogy motorizált módon vinnék őt a városon belül ide-oda.
Életem elmúlt 36 évében soha nem voltam még állatorvosnál, de némi mosollyal konstatáltam, hogy a rendelő belső elrendezése semmiben sem különbözik attól, amit a Garfield-képregényekben, valamint az állatorvosos viccek képi illusztrációjánál lehet látni. Rögvest az ajtó mellett ültem le, Paplant mint valami sugárfertőzöttet fogtam magamtól kicsit távolabb, mert ekkorra már igencsak folyt a nyála szerencsétlen állatnak. Egy testesebb úriember mellett foglaltam helyet, akinek az ölében egy szomorú tekintetű kutya volt. Rám is nézett az eb, majd határozott mozdulattal fordította a fejét a macska irányába. Arra gondoltam, hogy ha most ráugrik a macskára, akkor én kifordulok a helyiségből és sorsára hagyom mindkettőt. De nem így történt, a kutya unott képpel visszafeküdt a gazdája ölébe. Paplan viszont egyre nehezebben tűrte, ahogy két kézzel tartottam lent a kövezeten. Nincs ő ehhez hozzászokva.
Már éppen kezdett egyre jobban ficeregni meg fújtatni, amikor szólt a doktorbácsi, hogy lehet hozni a cicát. Szakképzett lévén bizonyára rögtön látta, hogy a szájából lógó nyálcsóva és az orrára száradt takony okán hoztam ide a szőrmókot. Na, azonmód le is nyomtuk a vasalt asztalra, és elkezdődött az anális lázmérés. Paplannak kipattantak a szemei, majd annyit mondott:
– Maaaúúú?
Majd az idő előrehaladtával egyre inkább ficergett, a körmét beleakasztotta az asztal vasalásának aljába, alig tudtam leválasztani onnan. Miközben küzdöttem az egyre zabolátlanabb macskával (értsd: megpróbáltam lefeszíteni a körmeit az asztal aljáról), a doki csak mondta a magáét a macskák megfázásáról és annak lassú lefolyásáról, tudomásul sem véve azt, hogy mit csinál a macska. Bizonyára ez itt természetes jelenség, hogy az állat a jóakarója kezét karmolja és harapja az asztalon, miközben körmönként feszegetik le őt onnan. Kisvártatva sikerült kicsit lenyugtatni a cicust, de igencsak ferde szemmel nézett mindenre! Már tudta, hogy ezt nem ússza meg ennyivel.
A pokol lényegében azután szabadult el, hogy Paplant újra le kellett fogni és kapott egy antibiotikum-injekciót. Ezt már nem bírta tovább, nyávogott egy hangosat és elszabadult. Kiugrott a kezeink közül és szaladgált fel-alá az állatorvosi rendelőben. A szomorú szemű kutya unottan követte tekintetével a randalírozó állatot, mi pedig hasztalan próbáltuk megfogni. Vesztére azonban beszaladt a kutyakozmetika-részlegbe, a doki pedig rutinos mozdulattal utána fordult és magukra zárta az ajtót.
Nem tudom, hogy mi történt az elkövetkezendő egy percben odabent, de a macska visítását véltem hallani több ízben, majd használati- és egyéb dísztárgyak zörgése-csörgése, dobogáshoz és csattogáshoz hasonlatos zajok, majd újra macskanyávogás és egy nagy puffanás hallatszott ki az ajtó mögül. Ezt követően nyílt az ajtó és a doki diadalittasan hozta ki a macskát egy valaha szebb napokat látott macskahordóban. Azt mondja nekem, hogy nem jó a macskahordó ajtajának zárja, ezért ne fektetve, hanem állítva használjam a szerkezetet, amíg hazaviszem a cicust. Paplan mindeközben fújtatott a macskahordó alján és úgy nézett rám, hogy abból a tekintetből semmi jót nem olvashattam ki.
Lényeg a lényeg: az ellátás + a 10 darab, göthösség elleni tabletta kettőezerötszáz ropogós magyar forint (a macskakergető show grátisz volt). A macskát elengedtem itthon és visszavittem a macskahordót a dokinak. Ezt követően egész nap nem láttam Paplant: hogy hol vert tanyát, azt a fene se tudja, de remélem, előbb-utóbb előkerül és nem nyomta fel a vérnyomását annyira a mai nap, hogy az örök vadászmezőkön cirmog. Bár amennyire ismerem, a gyomra előhozza hamarosan.
Most már csak az a kérdés: hogy vesszük rá, hogy szedje a pirulákat?
 |
| Itt még formában volt |
Társasházi kupaktanácsot követően úgy gondoltuk, hogy a kisállat mégsem érdemelte meg ezt a sorsot, ezért most, hogy betegsége ilyen csúf módon kibabrált híres-neves macskasármjával, illő volna elvinni az állatorvoshoz. Ez a nemes feladat ebben a körben rám hárult. Megmondom őszintén, nagy kérdőjelként jelent meg bennem, hogy huzamosabb ideig le tudok-e kötni egy olyan macskát, aki nem igazán van hozzászokva az emberi kézhez. De ami történt, az mindenen túlmutat.
Kezdődött ott, hogy amikor a kocsi megfelelő szegletét kibéleltem a macska számára mindenféle nejlonokkal, akkor szegény Paplan már éppen a nyálát folyatta. Bíztam benne, hogy megéri még azt, hogy eljussunk az állatorvoshoz, éppen ezért úgy-ahogy rendeztem a kinézetét, mégse mehetünk a doktorhoz csordogáló-lógó nyállal. Na, elhelyeztem a macskát a kocsiban. Szerencsétlen jószág itt még egész jól tűrte a dolgot, bár nincs hozzászokva, hogy motorizált módon vinnék őt a városon belül ide-oda.
Életem elmúlt 36 évében soha nem voltam még állatorvosnál, de némi mosollyal konstatáltam, hogy a rendelő belső elrendezése semmiben sem különbözik attól, amit a Garfield-képregényekben, valamint az állatorvosos viccek képi illusztrációjánál lehet látni. Rögvest az ajtó mellett ültem le, Paplant mint valami sugárfertőzöttet fogtam magamtól kicsit távolabb, mert ekkorra már igencsak folyt a nyála szerencsétlen állatnak. Egy testesebb úriember mellett foglaltam helyet, akinek az ölében egy szomorú tekintetű kutya volt. Rám is nézett az eb, majd határozott mozdulattal fordította a fejét a macska irányába. Arra gondoltam, hogy ha most ráugrik a macskára, akkor én kifordulok a helyiségből és sorsára hagyom mindkettőt. De nem így történt, a kutya unott képpel visszafeküdt a gazdája ölébe. Paplan viszont egyre nehezebben tűrte, ahogy két kézzel tartottam lent a kövezeten. Nincs ő ehhez hozzászokva.
Már éppen kezdett egyre jobban ficeregni meg fújtatni, amikor szólt a doktorbácsi, hogy lehet hozni a cicát. Szakképzett lévén bizonyára rögtön látta, hogy a szájából lógó nyálcsóva és az orrára száradt takony okán hoztam ide a szőrmókot. Na, azonmód le is nyomtuk a vasalt asztalra, és elkezdődött az anális lázmérés. Paplannak kipattantak a szemei, majd annyit mondott:
– Maaaúúú?
Majd az idő előrehaladtával egyre inkább ficergett, a körmét beleakasztotta az asztal vasalásának aljába, alig tudtam leválasztani onnan. Miközben küzdöttem az egyre zabolátlanabb macskával (értsd: megpróbáltam lefeszíteni a körmeit az asztal aljáról), a doki csak mondta a magáét a macskák megfázásáról és annak lassú lefolyásáról, tudomásul sem véve azt, hogy mit csinál a macska. Bizonyára ez itt természetes jelenség, hogy az állat a jóakarója kezét karmolja és harapja az asztalon, miközben körmönként feszegetik le őt onnan. Kisvártatva sikerült kicsit lenyugtatni a cicust, de igencsak ferde szemmel nézett mindenre! Már tudta, hogy ezt nem ússza meg ennyivel.
A pokol lényegében azután szabadult el, hogy Paplant újra le kellett fogni és kapott egy antibiotikum-injekciót. Ezt már nem bírta tovább, nyávogott egy hangosat és elszabadult. Kiugrott a kezeink közül és szaladgált fel-alá az állatorvosi rendelőben. A szomorú szemű kutya unottan követte tekintetével a randalírozó állatot, mi pedig hasztalan próbáltuk megfogni. Vesztére azonban beszaladt a kutyakozmetika-részlegbe, a doki pedig rutinos mozdulattal utána fordult és magukra zárta az ajtót.
Nem tudom, hogy mi történt az elkövetkezendő egy percben odabent, de a macska visítását véltem hallani több ízben, majd használati- és egyéb dísztárgyak zörgése-csörgése, dobogáshoz és csattogáshoz hasonlatos zajok, majd újra macskanyávogás és egy nagy puffanás hallatszott ki az ajtó mögül. Ezt követően nyílt az ajtó és a doki diadalittasan hozta ki a macskát egy valaha szebb napokat látott macskahordóban. Azt mondja nekem, hogy nem jó a macskahordó ajtajának zárja, ezért ne fektetve, hanem állítva használjam a szerkezetet, amíg hazaviszem a cicust. Paplan mindeközben fújtatott a macskahordó alján és úgy nézett rám, hogy abból a tekintetből semmi jót nem olvashattam ki.
Lényeg a lényeg: az ellátás + a 10 darab, göthösség elleni tabletta kettőezerötszáz ropogós magyar forint (a macskakergető show grátisz volt). A macskát elengedtem itthon és visszavittem a macskahordót a dokinak. Ezt követően egész nap nem láttam Paplant: hogy hol vert tanyát, azt a fene se tudja, de remélem, előbb-utóbb előkerül és nem nyomta fel a vérnyomását annyira a mai nap, hogy az örök vadászmezőkön cirmog. Bár amennyire ismerem, a gyomra előhozza hamarosan.
Most már csak az a kérdés: hogy vesszük rá, hogy szedje a pirulákat?
2016. február 20., szombat
Tíz deka sajtos
Párbeszéd az ABC Fornettis pultjánál:
– 10 deka sajtost, legyen szíves.
– Sajtost?
– Tízet, igen.
– De sajtost?
– Jól van, legyen húsz.
– 10 deka sajtost, legyen szíves.
– Sajtost?
– Tízet, igen.
– De sajtost?
– Jól van, legyen húsz.
2016. február 11., csütörtök
A Google Photos jobban tudja
Jó ez a Google Photos. Tetszik, ahogy a feltöltött képekből jó érzékkel választ magának olyat, amiből egy kis effektezéssel tud okosságot csinálni. Most, hogy elég sok kép biztonsági mentését oldom meg vele, naponta újabb és újabb értesítők jönnek: történetek, kollázsok, animációk és visszaemlékezések készülnek a feltöltött fotókból és videókból, egy-egy kiemelt kép jelenik meg a telefonomon, aranyos kisfilmek és hasonló jóságok születnek a Google automatizmusa által, amelyek mindig mosolyt csalnak az arcomra. Egyik-másik válogatás persze bugyutára sikerül, hiszen a gépek nem feltétlenül tudják, melyik esemény hogyan kapcsolódik a másikhoz, készülnek azonban remekül elkapott kisfilmek és képek is, amelyek nagyon tetszenek.
Ma este lángolt az égbolt városunk fölött: éppen kerékpáron robogtam, amikor lefotóztam az égi jelenséget.
A Google úgy gondolta, hogy ez jobban nézne ki így:
Ma este lángolt az égbolt városunk fölött: éppen kerékpáron robogtam, amikor lefotóztam az égi jelenséget.
A Google úgy gondolta, hogy ez jobban nézne ki így:
Nos, lehet, hogy igaza van. ;)