Boldog új évet!

A Thozoo naplója szerkesztősége ma estére nagyon kellemes bulizást, a holnapi tisztulást követően pedig nagyon boldog új esztendőt kíván minden kedves olvasójának!

Trüüüüüüü! :)

Mit fotóztam 2013-ban?

Újfent elröppent egy mozgalmas esztendő és mondhatom, gyorsabban telt, mint rövid életem során eddig bármelyik. Elég sok minden történt, amit összefoglalni talán nem is lehet egy blogposztban, dehát nem is ezért gyűltünk ma itt össze, hanem azért, hogy bekapcsoljuk a Nagy Digitális Diavetítőt és megnézzük, miket sikerült lefotóznom unalmas, vagy éppen érdekes pillanataimban. Mobilos galériánk következik, az érdeklődők részére: lássuk, mit fotóztam 2013-ban?

Esőt

Hihetetlen nosztalgiát

Időjárást

Nemzeti ünnepünket

Kilátástalanságot

Kalácsot. :)

Tavaszi napsugarat

Kikeletet

Szívhez szóló üzenetet

Hangulatot

Érdekes autómosást

Reggeli fényeket

Minőséget

Vacsorát

Sírig tartó szerelmet

Boldog karácsonyt!

A Thozoo naplója szerkesztősége boldog karácsonyt kíván minden olvasójának! Bejgli, ajándékok a fa alatt, halk zene és gyertyafény aranyozza be a mai estét!

Karácsonyi készülődés

Ma szétküldtem a karácsonyi képeslapokat. Modernül, e-mailben. Ez azután volt, hogy tegnap egész este ezt terveztem, mert a bensőmben remegő hang folyamatosan azt mondogatta: valaki meg fog előzni. És tudtam is, hogy ki fog megelőzni. És ma délelőtt, amikor már majdnem lenyomtam a küldés gombot, meg is előzött. És szerintem valahogy érzi ezt, egyfajta kapcsolat van közöttünk, ami meg nem magyarázható. Nem gond, mindez nem jelent számomra lelki sokkot. Mert hova is sietünk? Nyakunkon az ünnep, de már mindennel elő vagyunk készülve. Igaz, karácsonyfánk még nincs. Mindazonáltal a karácsonyfaizzókat sem próbáltam ki, hogy esetleg valamelyik a 11 hónapos tétlenségben megadta-e magát. Mondjuk ezt nem is szoktam ellenőrizni, izgalommal vegyes várakozás lesz rajtam úrrá mindig, hogy vajon fényárba borul-e a kisszoba, amikor a karácsonyfa díszítésének tetőpontján áram alá helyezzük a műszert. És általában fényárba borul.

A karácsonyfával ellentétben szaloncukor viszont van. Hihetetlen lelki erő kellett ahhoz, hogy ne faljam be azokat a legfinomabb Bonbonetti konzumokat, amik a kamrában vannak eldugva előlem de pontosan tudom, hogy hová. Nem közelítem meg a helyet. Úgy túl nagy a kísértés. Az, hogy a kamrában a rendrakás még mindig nem kezdődött el (amelyhez egyébként már nyers férfi erő kell) csak azért lehet, mert én nem megyek a kamra közelébe. Főleg annak a pontnak a közelébe nem vagyok hajlandó menni, ugyanis felesleges saját magam számára válogatott kínokat gyártanom. "És ne vígy minket kísértésbe." Ugye.

Az ajándékok? Ne is kérdezd. Arcpirító összegeket kérnek a semmiségekért is. Nincs jelentősége, rákészültünk előre. Rendkívül előrelátók vagyunk, így nem érhet minket meglepetés. Legalábbis egy hónappal ezelőtt még ezt gondoltuk, most már rájöttünk, hogy a kufár nem enged a hasznából egy fillért sem. Egy kufárral nem lehet alkudozni. A kufár az kufár, hiába akarod te megvenni októberben a karácsonyfa alá szánt ajándékot: nem kapod meg olcsóbban. Mert minden kufár kitanult és portékáját csak megfelelő haszon fejében bocsátja áruba.

Persze vásárolgattunk. Csak úgy. Elkapott bennünket a karácsonyi láz, így aztán több éves gondolkodás és sohanemvásárlás után végre megvettünk egy ajtódíszt. Csak hogy hangulatba kerüljünk. Jól megnyomtuk, volt vagy 800 Forint. Vélhetően a csillogás és a sok karácsonyi gömb indíthatta arra a mátkámat, hogy a hó-spray és az annak felfújásához szükséges minták irányába induljon, de én úriember módjára közöltem vele, hogy talán nem kellene felborítani a lakásunkban uralkodó konzisztenciát ilyen földi hívságok miatt, így ha lehet, gondolja át, mit is szeretne valójában. Átgondolta. Nem vettünk hó-spray-t, és a felfújásához szükséges mintákat sem.

Eképpen állunk tehát. Így várjuk az ünnepeket. Mindent összevetve van még egy pár nap, amikor lehet egy kicsit kapkodni, esténként megpihenni. Használjátok ki ti is!

A közönség segítsége

3 nap múlva lejár a hűségidőm a mobilszolgáltatónál. A lehetőségek egész tárháza tárul elém és nagyon nem ártana átgondolnom, hogy a következő két évre tulajdonképpen mit is tervezek. Négy életképes alternatíva közül választhatok:

• minden marad úgy, ahogy van: jelenlegi szolgáltató a jelenlegi telefonnal, a jelenlegi tarifával, vagy
• átmegyek másik szolgáltatóhoz és újrakezdem az életemet, vagy
• marad a jelenlegi szolgáltató a jelenlegi telefonnal, de olcsóbb tarifával, vagy
• marad a jelenlegi szolgáltató a jelenlegi tarifával, de vásárolok egy új készüléket.

Az Xperia Mini Pro-n érzékelhető a kor. A hardver így két év távlatából nem mondható olyan ütősnek, mint amilyen akkor volt, amikor vettem. Ez már csak így normális. Természetesen nem is én lennék, ha nem vetettem volna szemet a következő áldozatra, ami nem más, mint egy új Xperia:

Xperia SP

A 12 ezerért elhozható masinában minden földi jó benne van, amit egy korszerű mobiltól elvárnék, de még nem döntöttem el, mit is akarok valójában. Tény és való, hogy csábító az új ketyere, de még egyelőre elvagyok a mostani telefonnal és inkább az alacsonyabb tarifa felé csábulnék el, de olyan nehéz a döntés...

Segítetek?

Programozási versenyen jártunk

Mi sem jobb egy átmulatott éjszaka után, mint hajnali ötkor felkelni és elindulni Debrecenbe, programozási versenyre. Én is ki voltam égve, de kis versenyző csapatom meg méginkább, bár jól titkolták. A hajnali párában vártuk Májkit, hogy megérkezzen parkoló autónkhoz. Nem jött, ezért körbenéztem, mit látok. Annyira pislogtam a sötétben, hogy a város végén posztoló papírrendőrről azt hittem, hogy na, ott van a Májki. De nem, mert mindeközben a hátam mögött ballagott. Kocsiba be, majd elindultunk Debrecen felé, útközben a másik két versenyzőt (Pisti, Laci) is felvettük a bikás háznál. :) Így lett megadva a GPS-koordináta: bikás ház. Jóvanakkor.

Hatalmas fene köd lett, ahogy haladtunk előre. Akkora köd volt, mint egyszer! Azt se tudtam, hova figyeljek, de ez nem gátolta meg Pistit abban, hogy a legutolsó, általa ismert jugoszláv kerékpáros körverseny mind a 12 körét részletesen leírja számunkra. Ki hogyan veszítette el a sárga trikót, ki melyik körben és hogyan tekerte a kerékpárt, hegymenet, lejtmenet, minden volt. A Hajdúszoboszló-Debrecen távot tulajdonképpen ezen ismeretek befogadásával töltöttük.

A versenyhelyszínt gyorsan megtaláltuk. Ingyenes parkolás. Szépen bevonultunk az épületbe (egyesek szerint úgy nézett ki, mint egy modern imahely), majd mivel meglehetősen korán érkeztünk, lepakoltuk a cuccot vagy hat székre. Világosan látszott, hogy melyik az a sarok, amelyiket birtokba vettük. Rögtön feltérképeztük, hogy van-e nyílt wifi. Nem volt. Kérdeztem ott egy embert, hogy neharagudjonmár, jónapotkívánok, nem lesz itt nyílt wifi? Azt mondja nem haragszik, szokott lenni, ámbátor most nem lesz, mert ilyen módon is próbálják megakadályozni a tanárok és versenyzők között való kommunikációt. Hát, ettől nem lettem boldogabb – nem mintha nem lennék a fair verseny híve, de ily rútul eltiltani minket a világhálótól a várakozás perceiben, nos, ez mégiscsak borzasztó.

A webes regisztrációt követően megejtettük az újabb regisztrációt a regisztrációs asztalnál is, a csapattagok itt is ráírták a nevüket egy papirosra. Ezután még vitatkoztunk ott egy sort a napközben esedékes pizzák számáról és áráról, majd beültünk tíz óra magasságában egy hatalmas előadóba, ahol újra kitöltöttünk egy regisztrációs lapot a csapattagok nevével és adataival. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez a három regisztráció már elég lesz. :) Elindult az ismertető, jöttek-mentek emberek, majd ezt követően a csapatok elvonultak az 5 órás megpróbáltatásra.

Mert kérem megpróbáltatás volt ez a csapatoknak is, de ugyanakkor a kísérőknek is. Wifi nélkül még csak egy jót netezni se lehetett. Bár volt egy terem nyilvános számítógépekkel, de ott értelemszerűen nem jelentkeztünk be mindenféle weboldalakra mindenféle jelszavunkkal, annál már rafináltabbak vagyunk. Így aztán nem maradt más hátra, mint a várakozás. Telefonom lemerült (megint ugyanaz a baja, mint májusban), így aztán békésen szunyókálni kezdtem. Az italautomatából aprópénzért kinyert kávéfőzet se igazán hozta meg a hatását, olyan békésen pihegtem egy ergonómiailag erősen kifogásolható széken, hogy arra jelzőt még keresve sem lehet találni. (Ennek megfelelően ma alig tudtam menni.)

A verseny alatt folyamatosan lehetett követni a csapatunk eredményét: mennyi feladatot adtak be, mennyi feladattal próbálkoztak adott pillanatig sikertelenül. Ez mondjuk nagyon tetszett. Az utolsó egy órában befagyasztották az eredményjelzőt (képletesen értve, nem azért, mert túlmelegedett), így az utolsó óra eseményeit nem tudhattuk, eképp izgalmassá téve az eredményhirdetés előtti perceket.
 

Ólomlábakon járt az idő. Eme fenti folyosóképet láttam órákon keresztül. Délután irdatlanul besütött a nap és vakított a napfény. Ez akkortájt volt, amikor kissé meg is szunnyadtam, de szerencsére hirtelen 15.30 lett és véget ért a verseny. A csapatom ekkor a 10. helyen állt éppen. Annak, hogy nem csípték meg az első két hely valamelyikét, csak az lehetett az oka, hogy egész nap nem kaptak enni, mert – ki tudja, hogy miért – nem érkezett meg a megrendelt pizza hozzájuk. Pisti úgy gondolta, hogy az erről az esetről eszébe jutott történetet (ami egy francia körversenyen történt borzalmakat írt le részletesen) mindenképpen meg kell osztania az én jobb fülemmel. Májki ekkor már az ajándékba kapott lufival játszott, kb. 15 évet elengedve az életkorából, Laci pedig könyörgően nézett rám. :) 

Az eredményhirdetés az ekkor már kiégett csapatok számára meglehetősen hosszúra és durvára sikerült. Azzal kezdődött, hogy egy másfél órában ismertették a feladatok lehetséges megoldásait. Ez kb. az első fél órában ért valamit, utána mindenki ledobta a láncot és az én környékemen a hangosítás ellenére se nagyon hallottam és fogtam fel ebből semmit. Mindenki nyüzsgött, mozgolódott. Odakint a sűrű éj vett körbe bennünket, ez látszott a hatalmas ablakokon. A feladatok megoldásának ismertetése után jött az eredményhirdetés előtti dékáni beszéd, majd végre a várva-várt eredményhirdetés, Erről viszont már többen haza is mentek, még olyan csapatok is, akik nyertek volna valamiféle díjat, ez mondjuk eléggé érdekes volt a számomra.

A legvégén a 11. helyen végeztünk, ámde oklevelet úgy kaptak a srácok, hogy a 9. hely volt megjelölve, mivel a DEIK-hez közel álló középiskolákat emberi számítás szerint kiemelték az értékelésből. Miximum&&Manimum – ezt kell keresni ebben a táblázatban, ez volt a kis csapat neve. Érdeklődők számára a feladatok betűjelére kattintva maga a feladat is elolvasható, opcionálisan megoldható. A zöld mezővel jelzetteket tudták megoldani a fiúk, a pirossal jelzettekbe belefogtak, próbálkoztak, de nem adta a gép.

Miután a lefagyott autó felolvadt kicsit, elindultunk haza. Navigáltunk a töksötétben. Szerencsére köd éjszakára nem ereszkedett alá. A hatalmas sötétségben túlzottan sok történetet már nem hallottunk Pistitől, a körversenyek is elfogytak, helyét a becsült hazaérkezési idő számítgatása vette át a hátralévő kilométerek, a sebesség és az aktuális idő függvényében. Elfáradtunk mindannyian (ki ebben, ki abban), de megérte: jó nap volt, srácok, remélem, hogy örömmel emlékeztek majd rá évek múlva is! :) Én biztosan.

Szalagavató 2013

Négy éve ezt írtam naplóm hasábjain:

Négy év múlva megint a saját osztályom szalagavatóján veszek részt – de hogy kikkel? Azokat a srácokat még nem is ismerem. De hamarosan eljő az idő, szeptemberben újraindul a körforgás, és minden kezdődik elölről.

Hát, elölről kezdődött. Olyannyira, hogy újra eltelt négy év és szombaton este ünnepélyes keretek között tűztem fel a szalagot az akkor már ismerős srácoknak és lányoknak. Nem volt itt semmi cicó: szalagot feltűztem, nekem is feltűzték, plusz kaptam egy üveg Bourbon Whiskey-t. :) A kollégák csak holmi virágcsokorral emlékeznek, amíg el nem hervad, az én bourbonöm viszont elálldogál még egy darabig (mondjuk úgy, érik, nemesedik), mire ráveszem magam arra, hogy töltsek belőle. Ezeket a dolgokat különben se lehet elkapkodni, ott van például Pisti, aki kicsit elkapkodta, aztán azóta is megállás nélkül jugoszláv kerékpáros körversenyekről beszél, fene se érti. Bence meg annyira belelovallta magát a szerepbe, hogy nem tudta áttűzni az ingemen a szalagot, ezen kínjában hozzáfogott röhögni, a maradék erő is kiszaladt belőle törtidő alatt. Ezen én is röhögtem utána, így együttes erővel röhögtünk a szalagtűzés végén. Közben elhangzott tőle, hogy kalács, ennek folyományaként megint csak röhögtünk. Szóval a pillanat, az meghitt volt.

K.12.C osztály, 2013. november 30.

Éppúgy a pezsgős köszöntés, ami majdnem jól kijött, csak kár, hogy mire magasröptű, kidolgozott és magvas gondolataimat elővezettem, addigra már többen el is felejtették, hogy volt itt olyan, hogy pezsgő. Kissé nem volt szinkronban a pezsgőosztás és -fogyasztás a beszéddel, no de nem minden negyedik évben jöhetnek ki flottul a dolgok. Kajszára sikerült, mert most a tánc előtt volt a pezsgős köszöntés és méltatás, nem pedig tánc után, amikor már mindenkiben lement a szint. Itt most mindenki sietett, kapkodott, én magam még a táncról is lemaradtam, mert az éj leple alatt poharat vadásztam, hogy legyen a kedves vendégeknek. Még mindig jobban jártam, mint az az osztályfőnök, akitől ellopták a 100 műanyag poharát és pezsgőt se tudott kínálni. Ilyen is megesik. (Különben is, kinek kell ellopás céljából 100 műanyag pohár?)

Összevetve mindent, felmerülhet a kérdés, hogy megérte a négy év? Megérte. Legjobban egy hozzám odalépő, elérzékenyült szülő erősített meg ebben, akiben megláttam valamit abból külső szemlélőként is, hogy mennyire szeretheti egy anya a gyerekét és hogy ez a rendezvény, aminek a szervezése már hónapokkal ezelőtt elindult, mennyit tud jelenteni nekik. A szülőknek. Azoknak, akiknek a gyerekeit nap mint nap tanítjuk, mégis ilyen szép egységben, a színpadon állva, felnőttként együtt jóformán csak ekkor láthatók. Vissza-visszadereng ez a pillanat, ahogy a kezemet szorítva úgy áll, hogy a fia ne lássa őt, miközben örömében sír és csak azt mondja: köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Sajnos az este folyamán nem tudtam maradni, csak este 10 óráig. Szégyen, s gyalázat, de a sors egy másik rendezvényt iktatott be a rá következő napra, amelyre már korán, hajnalban indultunk. Hogy ez mi volt és hogyan sült el, annak részletezésére várnotok kell a következő bejegyzésig. :) Ígérem, hamarosan jön. :)