Oldalak

2009. július 30., csütörtök

Nomád-napi internacionális tésztakészítmény

Az E.On mára újfent egy nomád napot szervezett nekünk, minek következtében a lakásunkban megint nincs 8 órán keresztül áram. Mi lehetne ennél jobb ilyenkor, mint újratelepíteni egy munkára használatos gépet? (Persze ott, ahol van áram.) Egész délelőtt és a délután egy részében ezzel foglalkoztam.

Később ebédet készítettünk. Szűkös anyagi lehetőségeinkből fakadóan ma nemzetközi ízű spagettitészta készült az úri konyhán, melynek receptje könnyfakasztóan egyszerű, íme:

  • Vegyünk 3 kövérre hízott pörköltszaft-ízesítő kockát, és kotorjuk elő a fiókból a hónapok óta ott porosodó, hőségben kissé összeállt, 89 forintért vásárolt Lidl-ös kínai tésztához való port.
  • Pici vizet (3 dl) forraljunk fel izibe, étolajat csöppentsünk bele, majd főzzünk meg benne egy jó maréknyi mirelit mexikói zöldséget.
  • Ha a zöldség megfőtt, feloldjuk benne a pörkölt ízű kockákat és kavargatjuk kifulladásig!
  • Ketchuppal, piros arannyal, gulyás- és hagymakrémmel beállítjuk a megfelelő magyaros ízfaktort! Fűszerekkel turbózunk! Ügyelünk a megfelelő sűrűségre, valamint arra, hogy a krémek meglepően nagy sótartalmúak.
  • Olasz spagetti-tésztát főzünk, alaphangon fél kilót, hogy falós legyen a táp. Ha kifőtt, az egészet az elkészült barna masszába forgatjuk!
  • Frissen fogyasztjuk, mert később a tészta beszívja a pörköltszerű masszát, és úgy bizony rendkívül csoffadt.


Ezt eszik a jól fizetett közalkalmazottak július végén. Egészségünkre!

2009. július 28., kedd

A Diffy 2 hangja

Mit ér egy modern játék zene nélkül? Ezt sokszor hallottam az elmúlt napokban. Kedvesem csak úgy tudta elképzelni a Diffy folytatását, ha az előző részhez hasonlóan ebben is minden pálya alatt lesz zene. Eleinte nem nagyon gondolkodtam ebben, csak a hangeffektekre koncentráltam, de túl kellett lépnem önnön kicsinyességemen, és magamba fektetni egy kis bizalmat. Némi programozás után beindult a nagyipari egyperces kis dalocskák gyártogatása a Reason 3 zenemindenes progival. Régen komponáltam már, így kicsit be vagyok rozsdásodva, de olyan ez, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.

Hogy hogyan készül el egy pálya zenéje, azt az alábbi videóban követhetitek nyomon.



Augusztus végén jön a Diffy 2, már nem kell sokat aludni... kitartás! Jó lesz! :-)

2009. július 26., vasárnap

Fogalmazzunk egyszerűen! 7

Az elmúlt fél év újra bővelkedett az értelmesebbnél értelmesebb beszólásokban, szösszenetekben és félrefogalmazott gondolatokban. Lássuk a termést, és saját magyarázataimat!

  • Begyűrtem magamat magam alá.
    Legyünk kicsit vizuálisak, és képzeljük el… kicsit olyan, mint a régi rajzfilmekben a porszívók, amik felszippantották saját magukat.

  • Én nagyon jól éreztem magunkat.
    Legalább nekem nem kellett éreznem semmit. Érezted helyettem is.

  • Tanyasi kolléganőm tehenet termeszt.
    Igen, és egész nap a bociültetvényen szaladgál fel-alá.

  • Fáj a középső kislábujjam.
    Egy láb, amin csak kislábujjak sorakoznak.

  • Lehet, hogy kékül néz ki, csak olyan lilás mégis.
    Egy kis vitatkozás a digitális színképzés és a valóság különbségeiről.

  • Ez zöldebb, mint kék.
    A sárga műanyag vödrök színének meghatározása mindig is bonyolult probléma volt.

  • Valaki ideszólt, vagy csak én recsegek?
    CB-rádiók egymás között…

  • Nem csak az izében van a hiba… hanem a micsodában is.
    A miafene meg a hogyishíjják meg már régen nem működik.

  • Akármeddig alszok, hét órakor ébren leszek.
    Legalább lefőzöl egy kávét, meg bedobod a mosnivalót a gépbe, mielőtt nyolckor felkelsz.

  • Minden este van, vasárnap fél nyolckor.
    Minden nap egy újabb vasárnap.

  • Nyersen ne puszilgasd a kiscsirkét!
    Majd ha kisült, akkor bepuszilhatod mindet.

  • Olajos-főző halverseny.
    Mindenki nyálkásan csillog, miközben készíti az étket.

  • Olyan, mintha darálná a semmit.
    Képzeld el, milyen hangja lenne, ha darálna is valamit!

A Fogalmazzunk egyszerűen! sorozat régebbi részei itt: 1 2 3 4 5 6

2009. július 24., péntek

Felvételi és újabb díj

Hol is kezdjem, hol is kezdjem... igazából két dologról szeretnék itt a blog hasábjain megemlékezni, hogy megmaradjon az utókor számára.

Az első, hogy tegnap este kaptam SMS-t, én, ilyet:


Ez azt jelenti, hogy ha minden jól megy, akkor ősztől a Budapesti Műszaki Főiskolán tolom két évig, és végre-valahára tényleg tanár leszek. Nagyon izgalmas időszaknak nézünk elébe. Perpillanat mondjuk egy porcikám sem kívánja a hétről-hétre történő utazást, és azt, hogy újra hallgató legyek, de ez idővel biztosan megváltozik. (Lehet, hogy külön erre szakosodott porcikát tenyésztek ki magamban, hogy legalább egy legyen belőle. :-)) Érdekes egyébként, hogy a három megjelölt iskolából csak itt voltam motivációs beszélgetésen, egy hónappal ezelőtt, és itt értem el a legkevesebb pontot. A Dunaújvárosi Főiskolán, ahová el sem mentem motivációs beszélgetni az érettségi miatt, rendkívül jó eredményeket értem el, még a kreditelismerési kérelmemet is elfogadták, holott ilyet nem is nyújtottam be oda. De ezáltal pontosan annyi pontom lett, amennyi a felvételhez szükséges. Győrben a Széchenyi István egyetemen bőven ponthatár fölé kerültem, de mivel a BMF a legelső, így oda megyek. Örülök neki, oda is szerettem volna. A győri suliról még annyit, hogy messze ők intézték legkorábban és legprofibban a felvételi eljárást: teljesen elektronikus úton lehetett velük villámgyorsan ügyet intézni, így le a kalappal... ha közelebb vagyok Győrhöz, biztosan őket választom.

Nem elég, hogy erre ittunk egyet, tegnap még az is kiderült, hogy újabb díjat kapott remek blogom, mégpedig egy (megkapaszkodol, nemzetközi!) One Lovely Blog Award boldog tulajdonosa lehettem, Endoril bloggerkolléga által. Köszönöm! Ugyanúgy, mint a közel egy éve kapott Kreatív blogger díj, ez is közösségi értéket próbál növelni azáltal, hogy már nem öt, hanempediglen hét blogot kell megemlítenem, amelyeket gyakorta olvasok, és persze értesítenem is kell őket. Hogy miért éppen hét... magam sem tudom. A nevezett blogokat méltatni is kell, persze. Mindenekelőtt hadd említsem meg Endoril kolléga veretes sorait, amellyel a Naplómat minősíti legalább olyan alázattal, mintha még mindig tanítanám, és hajtana az ISZCSA elmélet négyesre. :-)

Thozoo: Nincs mit tenni, blogügyileg ő a 'mentorom'. Legelső blog, amit olvastam, na és persze ennek hatására vágtam bele én is. Digitális naplóján nem csak életének néha bohókás mozzanatait követhetjük, de beleütközhetünk mindenféle érdekességbe, ráadásul akármilyen témában. Ő az, akitől sosem tudhatjuk, következőleg mire számítsunk.

Na. :-) Ott van a szeren.

Arra gondoltam, hogy mivel a körleveleket sem szoktam tovább küldeni, ígérjenek bármilyen csapást, most nem is említeném meg újra azokat a blogokat, amiket már a kreatív bloggernél felsoroltam (akkor is éppen csak ki tudtam szülni ötöt). Helyette hét olyan blogot sorolnék fel, amit biztosan elolvasok, ha észlelem a frissítésüket. Ezeket a blogokat nem ismerősök írják, de méltóak lennének a díjra, mert számos kellemes percet szereznek nekem.

  • Kecskerím: minden napra egy nyakatekert rím, mindenféle témában. Elindulása óta követem.
  • Daily dose of imagery: minden napra egy kép. Főként Toronto város életéből táplálkozik, ügyesen látja meg a témákat, részleteket.
  • Interfacelift: ezt még annak idején FroSt kolléga mutatta be, azóta is követem: remek háttérképek, mindenféle felbontásra, naponta többszöri frissítéssel.
  • Súlyosbítva azt, ami amúgy is: napirajz. Tintenpenkalandok durván. Tiborok, Klárák, Rönék. Alpári, de módfelett szórakoztató.
  • Wulffmorgenthaler: minden napra egy kép(regény), mely néha meglepő módon reálisan ábrázol egy aktuális témát. (Angol nyelvű.)
  • Freshome: lakberendezési blog, a legfrissebb trendek, bigyók a lakásba. (Angol nyelvű, sok képpel)
  • Vladstudio: egy weboldal, aminek szerzője hihetetlen dologból él: háttérképeket készít. Mobilra, PC-re, szoftverekhez, weboldalakhoz. Rajzol, fest, montázsol. Legtöbb munkája ingyenesen letölthető.
Hát ennyit mára, pajtások. Legközelebb valami egészen más jön.

2009. július 23., csütörtök

Jó valami másra

Örök közmondás, hogy minden használati tárgy jó valami teljesen másra, mint amire tervezték. E:


Ennyit erről.

Diffy 2 - fejlesztés alatt

A szoftverfejlesztésben az a szép, hogy mire az ember azt gondolja, hogy tökéletes a kód, addigra mindig beleütközik valamibe, amiről kiderül, hogy egyáltalán nincs rendben. Így van ez a Diffy 2-nél is, ahol nap mint nap találok olyan idegesítő apróságokat, amiket csak a hosszas tesztelés hozhat elő.

Példának okáért, a játékban segítséget is lehet kérni, amiket a pályákon megmaradt másodpercekből lehet összegyűjtögetni. 100 megmaradt másodperc 1 segítséget ér. Ma a tesztelés során egy pályán elértem a segítséghez szükséges másodperceket, de mivel maradek>100 volt az újabb segítség megkapásának feltétele, ezért nem is kaptam semmit. Rendkívül csalódott lettem, így átírtam a megfelelő feltételt maradek>=100-ra. Így minden jól működik, bár eddig erről is azt hittem, hogy tökéletesen a funkció. Amikor kijött, akkor láttam csak, hogy mennyire nem az.

Az archívumban található több tízezer saját készítésű digitális képet kezdetben elegendőnek tartottam ahhoz, hogy részleteik a játék alapjául szolgáljanak, de azt kell tapasztalnom, hogy meglehetősen nehéz olyan fotókat találni, amik megfelelnek a kritériumnak. Nevezetesen, hogy ne legyen rajtuk felismerhető emberi arc, sok részletet tartalmazzanak és hogy hát művészileg is mutassanak valamit, ne csak egy sáros bakancs legyen ledobva az előszobába. Így próbálok ügyeskedni, és összehozni a képeket. A kedvesem pedig nagy örömmel teszteli minden nap az elkészült pályákat, véleményez, összefoglal és pozitív vagy negatív kritikát alkot.

Szóval a fejlesztés zajlik, haladunk előre, hamarosan ti is megláthatjátok a végeredményt!

Játék!

[+]

Számold meg a különbségeket az alábbi két képen, és kommenteld be nekünk, mennyit találtál! (A kép kattintásra növekszik!)

2009. július 21., kedd

Sülyi-Suli-Buli

1992. szeptembere és 1994. júniusa között aktívan részt vettem általános iskolám iskolaújságjának (Sülyi-Suli-Buli) szerkesztésében. A mai szemmel már megmosolyogtató szövegszerkesztési technikával (írógép+kézzel rajzolt fejlécek, később sornyomtatóval nyomtatott szövegek) készült újságokból rengeteget eladtunk. Máig emlékszem az újságterjesztésre, ahogy szünetben beléptünk egy terembe: "Sulibuli!", kiáltottuk, és tódult a nép, hogy magáénak tudhasson egy példányt a még fénymásoló-meleg, 25 forintos kiadványból, ami – azt hiszem – egész korrekt módon számolt be az iskolában zajló eseményekről.

Az újságnak pár cikk erejéig szerzője, később pedig (a számítástechnika fejlődésével) aktív kézirat-gépelője és tördelőszerkesztője voltam. :)

Hétvégén kezembe került ebből a kiadványból egy pár évad, és úgy gondoltam, illő lenne bemutatnom, honnan is indult a bloggerpályám. Nevetségesen édes beszámolókat olvastam saját magamtól, amiken jókat röhögtem persze így 16-17 év távlatából. Mára már nevetségesnek tűnök saját magam számára, viszont visszaemlékszem, hogy akkoriban szívünk csücske volt ez az újság. Élveztünk minden percet, amíg foglalkozhattunk vele.

Ez a post kicsit emléket is állít a kiadványnak, amely eddig az interneten még csak meg sem volt említve.

2009. július 20., hétfő

8 év után újra Diffy!

2001-ben látott napvilágot az egyik legkedvencebb játék-fejlesztésem, a Diffy. A játékban két, megszólalásig azonos fotó jelent meg, amelyek között apró különbségek voltak. Ezeket kellett a játékosnak megtalálnia. A pici, részletekben elbúvó eltérések mellett a sokszor egyértelmű és a szemet kiverő különbségek felfedezése jó pár játékórát biztosított annak, aki szereti az ilyen rejtvényeket.

Idén, 8 év elteltével, elérkezett a folytatás: hamarosan elkészül a Diffy 2. része. A fejlesztésről és az újdonságokról egy videóban számolnék be.



Ha nem bírnátok ki, amíg kijön az új rész, érdemes újra végigtolni, vagy csak kipróbálni a Diffy 1-et. Letölthető a hivatalos honlapról.

2009. július 18., szombat

Élménygyűjtés vihar előtt

A hétvégén pihenéssel összekapcsolt aktív élménygyűjtés és alkotó munka zajlik, ezt követően jövő hét elején több újdonságról és aktuális kreatív dolgaimról is be tudok számolni. El sem hinnétek, mik készülnek a szerkesztőség amúgy is túlterhelt számítógépein...! Gyertek hétfőn is és megtudjátok!

Egyébként azt mondják a hozzáértők, hogy jön a gigavihar; az ablakokat deszkázzátok be, és menjetek le a pincébe, hátha úgy át tudjátok vészelni az előttünk álló infernót. Tartsatok ki a végsőkig! (Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből az egészből, szerintem nagyobb a füstje mint a lángja...)

A Thozoo naplója szerkesztősége hűvös szobában és jeges innivalóban gazdag hétvégét kíván minden kedves olvasójának!

2009. július 15., szerda

Csak egy érintés

Mindig is érdekelt, hogy mennyire használhatóak a valóságban az agyonhirdetett érintőképernyős telefonok. Tegnap egy kedves cimborámnak köszönhetően kézbe vehettem és kedvemre végignyomkodhattam a Samsung S5230 készülék összes funkcióját. A telefon nem a funkciók gazdag tárházával csábítja a vevőt, sokkal inkább egy olyan készülék, amelyen a legfontosabb telefon-alapfunkciók egy hatalmas érintőképernyőn érhetőek el.

Első körben hihetetlenül mókás az eszközzel foglalkozni. Jól esik, hogy nincsenek gombok, a funkciókat mégis el tudjuk érni a telefon képernyőjén keresztül. Ujjunk jobbra-balra tologatásával különböző hátterek között tudunk váltani, képeket tudunk lapozni. Sok funkciót a beépített giroszkóp is segít. Ez azonban csak cukormáz, engem legjobban az érdekelt, hogyan teljesít a készülék az adatbevitel során, vagyis hogyan lehet rajta üzeneteket szerkeszteni.

Többféle beviteli mód közül választhatunk, ezek mindegyikét virtuális billentyűzet segítségével valósíthatjuk meg: sima telefongombok, ugyanez T9-cel megtámogatva, QWERTY billentyűzet (szintén van hozzá T9-es kiegészítés, ismerkedésem alatt nem sok értelmét találtam). Van továbbá egy karakterfelismerő funkció is, aminek meglehet, egyedi karakterei vannak, amiket ismerni kellene a sikerhez, nekem egyetlen egy betűt vagy számot sem sikerült úgy a kijelzőre rajzolni, hogy azt a készülék felismerje.

Legcélszerűbb beviteli módnak a QWERTY tűnt, megpróbáltam először azzal üzeneteket készíteni. Nos... egyáltalán nem voltam gyorsabb, mint jelenlegi telefonomon T9-cel. Sőt, annyira kellett figyelnem, hogy hova bökök, hogy néha emiatt teljesen lelassult a gépelés, főleg, amikor félrenyomtam egy-egy karaktert, és ki kellett azt javítani. Az se nagyon ment, ha utólag kívántam valamit a már kész szövegbe írni. Szórakoztató pötyögni rajta, de lassú és nagyon szokni kell a dolgot, illetve a teljes figyelmet leköti.

Kipróbáltam a virtuális-telefongombos-T9-es megoldást. Ez sokkal jobban működött, lévén hogy ehhez vagyok szokva. A telefon szoftvere azonban nem nagyon tudta követni, amit írok, így volt olyan eset, amikor 2-3 szóval mögöttem járt, nekem pedig meg kellett állnom, mivel nem tudtam, hogy akkor most ezt így hogy.

A telefonnal való próbálkozásom eredményeképpen értettem meg a mobilos tesztek azon állítását, miszerint a lassú szoftver teljesen tönkreteheti egy egyébként hardveresen nem rossz eszköz használhatóságát. Az érintéseket teljesen pontosan követte a készülék, alig kellett megérinteni a kijelzőt, szépen lehetett navigálni rajta. Csak éppen a szoftver nem tudta követni sok esetben az adatbevitel sebességét, és ez jelentősen rombolta az élményt.

Konklúzió: mielőtt ilyen készüléket veszek, mindenképpen élőben kell kipróbálni a működését. (Jelen pillanatban még mindig jobban csábítanak a valódi billentyűkkel megáldott készülékek. A tegnapi próbálkozás nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Talán egy másik készülék, másik szoftverrel...)

2009. július 14., kedd

Létszükséglet

Félmeztelen apuka és kefehajú kisfia állnak előttem a húsz négyzetméteres szupermarket kenyérpultja előtt kialakult sorban.

– Apu, apu, vehetünk Túró rudit? – kérdezi a gyerek.
– Várjá' – válaszol hűvösen apu.
– Apu, de mikor vehetünk Túró rudit? Aszontad vehetek Túró rudit!
– Megmondtam otthon: először megveszünk mindent, ami létszükséglet, oszt' aztán ha fussa, vehetel Túró rudit is.

Ekkor belepillantottam apu kosarába.


Hát na... legalább nem sör.

2009. július 12., vasárnap

Szutyok a baromfiudvarban

Ki üldöz kit? Szutyok, a rokonkutya megpróbálja befenyíteni a baromfiudvart, de a kakasok nem hagyják magukat.

2009. július 11., szombat

Motorostalálkozó

A motorostalálkozó egy nagyon hasznos rendezvény, főként annak, aki szereti. Ilyenkor összegyűlik az intelligens nép városunk strandján és az "iszik, mulat, döglik" folyamatsort ismételgeti periodikusan. Csodás zeneműveket válogatnak össze az eseményre, már második éjszaka hallgathatom négy utca távolságból, hogy

Illa berek
Nádak, erek
A motorosok jó emberek

Ez egyébként valamiféle himnusz lehet, mert olyan gyakran felhangzik.

Persze itt már lennének öten, akik azt mondják, hogy a motorostalálkozó nem erről szól, a motorosok valójában kapcsolatokat építenek, összetartanak és egyebek. De higgyétek el: nem minden esetben van így. Volt idő, amikor pontosan abban az utcában laktunk, ahol a motorostalálkozó zajlott. Mert hiszen hova is kell szervezni egy motorostalálkozót, ha nem a város közepére? Egy fél utca az övék, ehhez innen gratulálok. Lényeg a lényeg, jól megvoltunk. Persze hol otthon voltunk, hol nem. Ők annyira nem zavartak minket, mi meg egyáltalán nem zavartuk őket.

De azért mindennek van határa. Szombaton, negyed nyolckor (=ma reggel, kurva korán) egy magányos motoros megállt a kertünk végében. Négy utcányira a rendezvénytől. Körbenézett, majd iszonyatos módon elkezdte bőgetni a motorját. Ordított a gép, majd' szétszállt az egész rendszer, de ő továbbra is csak húzta neki. Aztán abbahagyta. Körbekémlelt, hogy ki ébredt fel (ekkor én már hallottam, de még vissza tudtam aludni), majd mivel látta, hogy nem sikerült osztatlan sikert elérnie ezzel a páratlan mutatvánnyal, újra megpróbálta, csak ekkor hosszabban. Sírt a gép a kezei alatt. Erre már felébredtem, és nem is kívántam neki mást, csak hogy akarata ellenére hirtelen kapcsoljon sebességbe a gépe, és azon a fordulaton, amin éppen bőgeti azt, induljon el. (Bűn, de én olyan dolgokat is mormogtam az ágyban, amit ezen blog hasábjai már nem bírnak el, csak rövidítve: k. a. t. t. a. k. m.)

Őszintén: noooormális?

2009. július 9., csütörtök

2009. július 8., szerda

Saláta

Így az alföldi monszunok idején is időt kell szakítanunk arra, hogy elemezzük a környezetünkben zajló változásokat. Vegyesvágott rovatunk következik.

Lakótársaim egy év után belátták, hogy se gondnok, se gyepmester nem vagyok, így pozitív megmozdulásként könyvelhetjük el, hogy egyikük végre-valahára lenyírta az udvar 70%-ában a füvet. Azért csak 70%-ban, mert a maradék 30%-ot én magam nyírtam le, és ez a 30% pontosan a mi lakásunk elé esett – véletlenek mindig vannak. Eddig egy éven keresztül én nyírtam állandóan a füvet, mindenhol, de most elég lett: csak a saját lakásunk előtt vágtam le, szigorúan. Így 5 óra helyett 90 perc alatt végeztem. S lám, volt hatása. Legközelebb is csak ott vágom.

Hogy kimozduljunk az udvarból: van a környéken egy gépjármű, amelyiknek valamelyik ékszíja csúszik, ezáltal rettentő hülye visító hangot képes kiadni magából. Ráadásul lassan is halad, így aztán legalább két percig lehet élvezni a hangját minden egyes induláskor. Meg nem értem, hogy hogy nem zavarja ez a kocsi vezetőjét. Engem szétlökne az ideg, konkrétba'.

Hogy az időjárást is említsem: van csapadék. Már előre figyelem, ha megyek valahová. Tanult kollégám említette meg az Időkép weboldalt, ahol egy csomó mindent meg lehet figyelni az éppen aktuális vagy várható időjárással kapcsolatban. Legtanulságosabb számomra Magyarország animált felhőképe, amiből jól látszik, hogy jelen pillanatban a Dunántúlon esik az eső, míg nálunk ragyogóan jó idő van. Ki tudja meddig? Meglepően pontos a rendszer, jól eltalálja, hogy hol milyen idő van. Be is írtam nekik egy ceruzás kisötöst (zölddel).

A surmó Sony Ericsson telefonom adatcsatlakozója meg olyan, mintha meg akarná adni magát... nincs meg mindig a megfelelő kontakt. Remélem, hogy mire elkezdek fősulira járni nem hal meg teljesen, mert zenehallgatás nélkül vonatozni eléggé broáf. A Bluetooth bedugult egy ideje, legalábbis oprendszerileg (Windows alatt, Linux alatt megy, persze), így adatkábelre kényszerültem. Gyorsabb, meg legalább tölti az akksit, de azé' csak 2009 volna, na.

Egyébként, ha már szóba került a főiskola, meg kell említsem, hogy 84 pontom van a 100-ból a BMF-en, szóval teljesítettem mint egy állat a felvételi eljárás során. Ez a sok pont annak is köszönhető, hogy remekül elővezettem a tanulmányok iránti vágyamat a parázs kétperces motivációs beszélgetésen, meg annak is, hogy rendkívül jó eredménnyel zárult előző tanulási ciklusom. Így most nagy reményekkel vágok bele a felsőoktatás kusza és zegzugos világába – megint.

Ennyit mára, rólam. Ti hogy vagytok?

2009. július 6., hétfő

Bréking Nyúz - Páratlan Bejeweled Twist teljesítmény!

Blogunk lektora, a félregépelések felfedezője és egyben az én életem párja hihetetlen energiákat fektet abba, hogy saját rekordjait megdöntse a korábban már tárgyalt Bejeweled Twist címzetű játék Blitz játékmódjában. A Blitz lényege, hogy 5 perc alatt kell a lehető legtöbb pontot elérni. A játékmódban az a jó, hogy négy percig gyakorlatilag semmi nem történik, a játékosok 100-200 ezer pontot érnek el, az utolsó 1 percben pedig felpörögnek az események, és nem ritkán 800-900 ezerig is eljutnak.

Általában.

Tegnap azonban olyat láttam, amitől állam leesett: az én kedvesem egyetlen fordítással 797.500 pontot szerzett (annyit, amennyit máskor egy egész játék alatt szokott), így beállított egy abszolút rekordot az ismeretségi körben: 1.321.125 pont. (Ennyit én a Classic módban nem értem el még soha, pedig az nem ritkán 40-50 percig zajlik, persze kissé más a pontozás módja is.)

A legjobb mozdulat itt és most megtekinthető (aki aktívan játszik, értékelni tudja):



Szerkesztőségünk innen gratulál és az alábbi plecsnivel jutalmazza a játékost:

2009. július 5., vasárnap

Hogyan működik az internet?

Ha szeretnéd tudni, hogyan működik az internet, tekintsd meg azt a képregényt, amelyet kedvenc háttérképes oldalam szerzője, Vlad Gerasimov követett el, bevallása szerint első képregény-kísérleteként. (Ha szeretnéd megtanulni is, tedd ki egy pár napig a desktopodra háttérként!) Rettentően aranyos.

Hol vannak a csigák, ha nincs esős idő?

Az elmúlt napok esős időjárását követően rengeteg csiga előkerült, és én azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol vannak a csigák úgy egyébként, amikor nem esik az eső és nincs nyirkos idő. Van lakóhelyük a házukon kívül is? Továbbá az is érdekes, hogy ezek a kis állatkák mindig foltokban jelennek meg, tehát a járda egy bizonyos részén összejönnek partizni, két méterig semmi, aztán a fűben megint ott van nyolc csiga... és így tovább.


Hogy ne hánykolódjak egész éjjel álmatlanul, rágódva a kérdésen, meg kellett keresnem rá a választ.

Nos, a magyar Wikipédia némileg kiforratlan a témában, ugyanis az ott található információ szerint a csiga télen és a forró nyári napokon dermedt állapotban ül. Legyél kicsit vizuális, és képzeljed el. Főként azt, hogy ül. No, mindegy is, szaladjunk tovább. Felfedeztem magamnak a The Naked Scientist webszájtot, ami más kérdésekben is rendkívül frappáns válaszokat ad, de az idevágó passzus szerint a csigáknak szükségük van arra, hogy a bőrük megfelelő nyirkosságát állandó szinten tartsák, ezért nagy melegben – vagy úgy általában, amikor nem látjuk őket – olyan helyekre bújnak, ami nincs kitéve közvetlen napfénynek (ahol a csiga kiszáradhat). Kövek és cserepek, nagyobb rögök alatt bújnak meg, ahol a föld nyirkos, és nem tud kiszáradni. Így a csiga sem. Mindazonáltal, a csiga extra sebességéből adódóan nappal igencsak ki van téve a tápláléklánc felsőbb szintjén lévő, rá vadászó egyedeknek, így inkább csak az esti órákban és éjszaka kolbászolnak mindenfelé, nyálkás csíkkal jelölve meg a sokszor elég érdekes útvonalat.

(Megmondom őszintén, az is foglalkoztat, hogy egy csiga miért megy egyáltalán bárhová, mikor egyrészt marha lassú, másrészt meg soha nem ér oda – legalábbis a nyálkás csíkok soha nem egy kőtől a kapuig vezetnek, például, hanem csak összevissza keresztezik egymást.)

2009. július 4., szombat

Nyakló nélkül szíkálni

Nyakló nélkül, vagyis mértéktelenül. Édesanyám, az a drága asszony, zsenge gyermekkorunkban, amikor hosszas nélkülözés után végre-valahára valami családi összejövetel adódott, és végre volt kóla is, mindig azt mondta nekünk sajátos suttogvaordító modorában, mintegy nevelő célzattal: már megint nyakló nélkül isszátok a kólát?! Bennem így húsz év elteltével felmerült, hogy mi az a nyakló?

Csak hogy tanuljatok, barátaim: a nyakló eredetileg a ló nyakára helyezett tartószíj, amit lánccal erősítettek a rúd végéhez. A népies fogatokon a kocsi visszatartására szolgált. Ennyit mond nekünk az információs szupersztráda amerikai nambörvan kereső által legrelevánsabbnak vélt forrása. Mielőtt azonban tovább haladnánk, álljunk itt meg egy csöndes percre, majd morzsolgassuk a szót és a hozzá kapcsolódó jelentést, közben csodáljuk meg a magyar nyelv ily rendkívül fantáziadús szóképzését. Aztán ássunk mélyebbre! Meg kell állapítanunk, hogy nyakló nélkül csinálni valamit olyan, mintha a ló anélkül húzná a szekeret, hogy meg lehetne állítani. Menne, csak menne, megállás nélkül. Nyakló nélkül kólát inni azt jelenti, hogy kipukkadásig szíkáljuk az üvegből a barna, cukros, egyre tőgymelegebb löttyöt.

Ugyanakkor: tudtátok, hogy a szíkál egy olyan szó, amit bár aluliskolázott népek gyakran használnak a szívogat szó helyett, és rendkívül gusztustalan is egyben, a Google mégsem hoz rá egyetlen találatot sem? Reméljük, órák vagy napok múlva blogunk lesz az egyetlen szájt, ami a szíkál szó begépelésekor megjelenik a találati listában.

2009. július 3., péntek

Gizel nénéd és a lajbi

Na, jóvan. Megint itt van ez a rühös nyár, ë! Mëgmondom nekëd ősszintén, én magam nem a nyárt nem szeretëm, hanem ezt a csöves melegët, ë. Az embërrű lërohad mán a lajbi ilyenkor régën, amúgy meg nem szeretëk ilyen sallangossan-pongyollássan őtözni, tudodë. Ëccër hetvenkettőbe elmëntünk az urammal valami hëgyes-vőgyes faluba, de én mán a nevire së emlékszek. Oszt’ nyár vótt mán akkor is, ollyan igazi meleg, amitű vígigfolyik az embër hátán a verejték. Na, én akkor is kitartottam amellett, hogy nekëm csak a lajbi a legjobb a hátomra. Hát csak mondja nekem a zuram, hogy Gizël, nem gondolod hogy lë kén’ vënnëd magadrú a lajbit? Mondom néki, figyejjide, Dezső, ha lëvëszëm, az nekëm ollyan, mintha rajtad nem lënne fecske alsó. Aszongya hát nincs is rajta, mer’ ű mán régën lëdobta. Pislogtam is akkor kettőt hogy milyen kujon az én uram, hát fecske nékű vëtte magára a nadrágot, szójjál hozzá. De a lajbit oszt’ csak fënt hattam. Fërtályóra múva lett ollyan vihar, hogy a fél falu lódenkabátba mászkátt a dóga után, meg a kék nejlon essőkabátot cűgülte mind. Rajtam meg csak úgy vigyorgott a lajbi! Amikor mán a vizes nadrágba himbálódzott a csunyája, az uram is belátta, hogy csak nekëm van igazam, de ez ugye máskibben nem is lëhetëtt vóna.

A lajbit azé’ szeretëm, mëgmondom nekëd, mer’ én igyebkint ilyen mindënt eltëvős asszony vagyok: jártomba-keltëmbe mëglátok valami csëpp szar sëmmi-valamit a fődön, hát mingyán eltëszem, soha nem lehët tunnyi, hogy egy stupnyigyugó vagy egy uszög mire lëssz még jó a háztartásba’. Van ëgy vackosom, oszt’ abba gyűttöm ezëket. De amikor mëgtanálom nyilván hova lököm ezëket? Bele a lajbi zsebibe. Oda hát. Néha mán ez akkorára püffed, hogy muszáj vagyok átválogatnyi. Amirű később úgy döntök, hogy nem këll, mëgy a Fánglinak, majd az széthúzza valamerre. Ami meg még jó gyöhet, azt lököm be a vackosba, ami igyekbkint ëggy ötlitërës dunsztosüveg.

A zuram ezt is mindég napirendre hozta, hogy mán úgy csinálom, mint aki gubërál. De Dezső, mondom neki, minek lökném ki a lapos ellemët, amit itten hajított el a sihëdërje a ház előtt, ë, ha ëccër még szólíjja a rádijót vagy három hétig? Azt persze ű is szerette, amikor délbe a nótákba az szótt, hogy

Fúj a szellő, lëngetyi,
Katonának këll lënnyi,
Katonának këll lënnyi a legénnek!

Mer’ ezt a nótát igën szerette danolni, de mëg së gondolta, hogy a lajbizsebbű kikerüllő ellem hajcsa a rádijót ollyankor, csak kalánozta befele a galamblevest.

Nem szeretëk én ezëkrű a dógokrú vitázni, mëgmondom nekëd. A lajbi jó, ha van. Manapság mán, amikor a lyányok nyár gyöttivel mindënt lehánnak magukrúl, oszt’ úgy mënnek végig az uccán csordába, hogy sikóttozva vihognak a nagy büdös sëmmin, de mindennyök kiláccik merejű, hát én azt mondom, inkább az annyát kéne mindnek elverni! De legalábbis mëgtanítni űköt arra, hogy ha lajbiba vónának hát tunnának almát vagy mëggyet szënnyi bele, nem úgy kék mindenüve széjjelrakni mindenüket, amit összeszënnek. De ezek a maji lyányok mán a’sse tuggyák dilelőtt, hogy hun tartanak, csak visítni tunnak, de azt oszt’ nagyon. Ha az ablakom előtt mënnek elfele, én fëlcsavarom az ëggyest, akármi mëgy benne, én ugyan nem hallgatom űköt.

Na, hát mit mondhatnék még errül? Sëmmitsë. Jók lëgyetëk, lelkejim, në feleggyétëk, hogy a lajbi hasznos ëgy asszonnak. Maj’ rágyöttök, de lëhet, hogy csak kűsűbben. Letközelebb majd másrú mesélek, mán most mënëk, mer’ ugat a Fángli, biztos mëffogott valami fírget megint. Vagy csak az új szomszíd lábikráját marta el. Mënëk, mëglesëm, de ha nem fogott sëmmit hát úgy elverëm, hogy két hétig biztos nem ugat sëmmit, csak szuszog, mint a hasas patkány. Isten ággyon bennetëket!

2009. július 2., csütörtök

Változások harminc körül

Önelemző rovatunkban megpróbálom feltárni, hogy milyen változásokon megyek keresztül így harminc körül. Azonban kezdjünk mindent az elején, némi történeti áttekintéssel

Van ugye a boldog, gondtalan gyerekkor, amikor az ember úgy nem foglakozik semmivel, csak azzal, hogy cseperedjen felfelé. Ezzel sem kell annyira foglalkozni, mert ez jön magától, sokkal fontosabb az, hogy a kék és a piros matchbox mindig a zsebben legyen, meg az, hogy a bringán legyen alvázvilágítás. Aztán jön a serdülőkor, amikor egyébként is van egy halom változás testileg és lelkileg, meg azt hiszi az ember gyereke, hogy minden tud és ért. Olyannyira, hogy ha nincs alvázvilágítás a bringán, ő maga gyárt: drótoz, szerel, beilleszt. Később, a nagykorúságot elérve rájön, hogy mennyire nem tud semmit a világról. 18 éves koromban, így visszagondolva, én egyáltalán nem éreztem felelős felnőttnek magam: ez mindössze abból fakadhat, hogy ebben a korban még senki sem az. Én sokkal jobban egyetértek azzal, hogy a nagykorúság határa 21 év legyen, persze ez nálunk még sokáig nem fog változni – ha változik valaha is, egyáltalán. Jönnek a huszas évek, az ember elvégzi a sulit, szerencsés esetben munkába áll, és kap olyan pofonokat (ha nem áll munkába, akkor is), hogy lerepül a haja, meg les akkorákat, hogy poros lesz a szeme. Főként azért, mert felismeri, hogy az a társadalom, amibe tartozik és amelyet jobbá tenni lenne hivatott, mennyire ganéj embereket tud kitermelni magából. Ezek pedig nagyon szeretik önnön nagyságukat firtatva pokollá tenni a másik ember életét. Persze ennél sokkal rafináltabb dolgok is vannak, de a saját esetemet tekintve valahogy olyan 24-25 éves koromra megállapodtam, és úgy éreztem: kezdek érni valamit.

Aztán eltelt egy pár év, és most, hogy közel harminc éves vagyok, komolyan elemeznem kellett, hogy itt bizony megváltoztak a dolgok.

Olyan dolgok kezdenek nem, vagy csak felületesen érdekelni, amikért régebben éltem-haltam. Ez természetes folyamat egyébként minden ember életében, hogy érdeklődése más területekre is kiterjed, de nálam az a legrosszabb, hogy ha nem foglalkozom azokkal a dolgokkal, amikkel régebben, ez frusztrálólag hat rám. Úgy érzem, mintha megcsaltam volna önmagamat, mintha nemtörődöm lennék.

Már nem egyedül élek, lassan öt éve. Öt év kellett ahhoz, hogy (jelen meglátásom szerint) tökéletesen fel tudjam mérni, mit jelent egy másik emberrel együtt élni. Figyelni rá, szeretni és tisztelni őt magát meg az érzéseit. Néha nem könnyű feladat feladni bizonyos elveket vagy megszokásokat azért, hogy a családi béke fent maradjon, de azt hiszem, vagyok olyan szerencsés, hogy nemcsak én, de a párom is áldozatokat tud hozni az elképzelt közös jövőért.

Lassulok egy kicsit, ez most a legújabb felfedezésem. Kérdeznek tőlem valamit, és késve válaszolok. Bambulok sokat és közben teljesen összefüggéstelen hülyeségeken jár az agyam. Mostanában ez idegesít a legjobban, már csak azért is, mert régebben ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Kezd nem vágni az eszem, vagy én nem is tudom. Olyan, mintha állandóan szórakozott lennék, pedig egyáltalán nem akarok az lenni. Néha meg olyan, mintha lusta lennék használni az agyam és értelmes választ adni. Persze ez legtöbbször annak tudható be, hogy fáradt vagyok: egy jól sikerült nap végén egy tehénkolomp értelmi szintjére süllyedek, és alig várom, hogy aludjak.

Apropó alvás: kb. tíz évvel ezelőtt egyáltalán nem vágytam arra, hogy vége legyen a napnak, és bedobva magam a párnák közé szépen csendben elszunnyadjak. Olyanról meg aztán szó sem volt, hogy én napközben lefeküdjek aludni: éjszaka is alig tudtam elaludni, annyira kattogott az agyam. Manapság már előfordul, hogy egy ebéd utáni, nyújtózkodásnak induló fekvésből több órás alvás lesz. És ennek ellenére simán tudok aludni éjszaka is. Igazából a nap bármelyik szakában képes vagyok már elaludni, de a délutáni órákat előnyben részesítem. :)

És egy utolsó gondolat a végére: régebben nem értettem, hogy a szüleim hogyan tudnak hónapokat eltölteni anélkül, hogy a saját testvérükkel találkoznának. Nekik ez teljesen természetes volt. Nekem meg az, hogy az én testvéreim ott vannak körülöttem. Az elmúlt pár évben viszont olyannyira messze kerültünk egymástól, hogy – csakúgy, mint annak idején, szüleim esetében – ünnep minden nap, amikor találkozni és beszélgetni tudunk.

Gyorsan lecsengenek a huszas évek, srácok és lányok: igyekezzetek minél jobban kihasználni!

2009. július 1., szerda

Ember tervez

Itt a nyár, az éjszakai blogolások időszaka.

Milyen már, ha az ember talpán kialakul egy vízhólyag? Legalább annyira igazságtalan, mint az orr hegyén (mindig a legrosszabbkor) megjelenő pattanás, vagy a szúnyogcsípés két ujj között. Én most egy ilyen vízhólyag miatt szenvedek. Pontosabban, inkább csak elviselem, mert nagyjából észre sem veszem, de nem tűnik úgy, mintha múlni akarna.

Mindez jegyzői teendőim alatt alakult ki nálam, amivel hosszú idő után végre végeztem. Már tavaly decemberben elkezdődött a kálvária, ami most ért véget. Hosszú szolgálat ez, kevés pénzért.

Jegyzőnek lenni egyébként nem túlontúl áldásos feladat. Már csak azért sem, mert amikor befejeződik a vizsga, mindenki rá vár, hogy végre-valahára elkészítse a bizonyítványokat, törzslapokat, mindenkivel aláírasson mindent, és végre tegye lehetővé, hogy az eredmény kihirdetése után lehessen húzni a francba. Mert valljuk be: vizsga után mindenki arra vár, hogy otthon lerúgja magáról a kényelmetlen lábbelit, letépje magáról a vizsgára magára erőltetett göncöket, és felszabadulva a vizsga terhe alól berúgjon, mint a csacsi. A jegyzőre várni tehát legalább annyira rossz, mint amennyire a jegyzőnek rossz, hogy minden feladat a vizsga végeztével a nyakába szakad.

Múlt hét pénteken a nyakbaszakadós, tegnap pedig a várós oldalt próbálhattam ki. Kedvesem képzése ugyanis végre-valahára eljutott arra a pontra, hogy a szervezők záróvizsgát tartottak. Én merő lovagiasságból vállalkoztam arra, hogy elfuvarozom a babámat, így nem kellett olyan korán kelnie és vonattal utaznia. Felkerekedtünk hát és elutaztunk Jászberénybe. Pontosan ki is számoltuk, hogy mennyi idő alatt érünk oda. Ember tervez, Isten végez: Szolnok előtt egy hatalmas kamionos-motorkiszakadós baleset miatt egy sávon tudott haladni az egyébként négy sávban is jelentős autót felvonultató reggeli csúcsforgalom, így itt már egy olyan harminc percet el is pattintottunk. Később sem volt túlzott szerencsénk, mivel mindenhol hetvennel közlekedő hatalmas nagy szekrény kamionok mögé vetődtünk, és a kanyargós (meg mondjuk ki: szar) út miatt esélyünk nem volt arra, hogy megelőzzük őket. Így aztán kis késéssel, de azért időben érkeztünk meg a tetthelyre.

A vizsga viszonylag gyorsan lezajlott, utána (hogy ügyesen visszakössem a témát a kezdetre) csak a jegyzőre vártunk vagy két órát. Hihetetlen, hogy ez mennyire unalmas tud lenni. Utálom a vizsga utáni várakozást magam is, tegnap viszont kijutott belőle jó adag. De legalább tudtuk, hogy valami véget ért, szerencsére jó eredménnyel.